Emlékező gondolatok
Solti Károly a magyar nótaéneklés napjainkig koronázatlan királya születésének 100. és halálának 20. évfordulója tiszteletére.
Tisztelt Emlékezők!
Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Nótakedvelő Barátaim!
A magyar nótaéneklés napjainkig koronázatlan királya is itt született, hol Falu Tamás, Petőfi és Móra! Kiskunfélegyházán, de mégis az első szó, amit ebben az ünnepi pillanatban ki kell mondanunk: a köszönet.
Köszönettel tartozunk mindazoknak, akik 5 évvel ezelőtt elindították ezt a folyamatot, hogy emlékező ünnepséget rendezzünk Kiskunfélegyháza város nótaénekes fiának, aki énekesi tehetségével megbecsülést szerzett mindenütt hazánknak, a világ valamennyi magyarja előtt méltó képen képviselte nemzeti kultúránk egyik legféltettebb kincsét, a magyar nóta életben maradását.
Köszönet azoknak, akik megtervezték,
(Kiskunfélegyháza Város Önkormányzata,Héjjas István lokálpatrióta és Szikora István rádiós magyarnóta műsor szerkesztő műsorvezető, hagyományőrző) kivitelezték és halálának 15. évfordulóján 2005-ben emléktáblát helyeztek el a Petőfi Sándor utca 9. számú egykori szülőház homlokzatán, nagy nótaénekesünk Solti Károly emlékére.
Annak a kiváló művésznek az emlékére, akinek soha nem némulnak el dalai, s a XXI. század kezdetén sem kell őt bemutatni, aki egyszerűen csak örökre velünk van a dalaiban, örökbecsült nótáiban.
Emlékezzünk most rá a kiváló nótaénekesre, születésének 100, és halálának 20 évfordulója alkalmából, akit életében egy fél ország bálványozott, amikor meghalt, egy fél ország gyászolta.
A félegyházi népdalok és a magyar nóta éneklés országos hírű reprezentánsának, Solti Károlynak emlékét egykori barátai, ismerősei, sokan a mai napig őrzik.
Tehetségéről, a magyar előadó művészetben betöltött szerepéről némelyek még ma is legendákat költenek.
Az 1910. április 27-én, Kiskunfélegyházán született.
Solti Károly édesapja köztiszteletben álló, ismert asztalos mester volt. Természetes hát, hogy fiát is annak szánta. Büszkén mondogatta, hogy a gyermek már egy sámlit is megcsinál egyedül.
A fiú álmai között azonban minden szerepelt, csak az asztalos mesterség nem.
Móra Ferenc író testvére Móra István dalköltő és pedagógus tanította Károlyt és felfigyelt a gyermek kellemes hangjára. Énekelt, közben zongorázott, s mi több, dobolt az iskolai zenekarban is.
Édesapja azonban hallani sem akart az „éhenkórász” foglalkozásról.
Így történt, hogy amikor Kiskunfélegyházán elvégezte az iskolát, egyszerűen elszökött hazulról és
útja egyenesen Salgótarjánba vezetett, mert ott muzsikusokat keresett az acélgyári zenekar vezetősége a szimfonikus és a tánckarába. Ez utóbbiba fel is vették énekesnek és dobosnak.
A Rimamurányi Acélmű híres volt akkoriban, melynek híre az apjához is eljutott, de talán bele sem gondolt, hogy fiát nem az acélművek érdekelték.
Visszahívta hát fiát azzal, hogy muzsikálgathat, de ez mellett azért legyen valamilyen polgári foglalkozása is. Solti Károly hallgatott az apai hívó szóra és hazajött.
Az édesapa rettenetesen örült, hogy fiából talán mégis csak asztalos mester lesz. De nem így történt.
A gyerek kérésére Solti apuka beadta fiát fényképész inasnak, aki első önálló fénykép felvételeit a családjáról készítette.
A papa boldog volt.
Károly hétvégeken énekelt, játszott a helyi katonazenekarban. Itt ismerkedett meg Kiskunfélegyháza másik szülöttével, a Fráter Lóránt Társaság tagjával, Móczár Gyulával.
Fogékonyságának köszönhetően, Solti Károly azonnal megtanulta az egyik szerzeményét, hogy „Hazudik a muzsikaszó, boldogság az élet…”
A nagy lehetőség azonban 1934-ben jött el számára.
Kiskunfélegyházára, vendégszereplésre várták Cselényi Józsefet és Bodán Margitot, a 30-as évek két sztár énekesét.
A fiatal Solti ott sündörgött a kávéházban a koncert előtti napon és összeismerkedett a műsor rendezőjével, Kubányi Györggyel.
A bemutatkozás után gyorsan azt is közölte a rendezővel, hogy ő Noseda Károlynál tanul énekelni, de megszakította énektanulmányait, mert családi okok miatt vissza kellett térni a fővárosból.
Hogy igazát bizonyítsa, ott helyben bemutatta tudását. A Cselényi – Bodán koncerthez illően néhány nótát elénekelt. A rendezőnek annyira megtetszett a produkció, hogy a másnapi koncerten ő lett az előénekes. Ő lépett dobogóra elsőként, hogy bemelegítse a közönséget.
Az előadáson megjelent a Solti család is és az előadás végén Kubányi György szólt a családnak, hogy vétkeznek, ha nem taníttatják a fiút énekesnek… ráadásul Pesten.
A családfő erre azt mondta : „Hallja az Úr! Eddig komoly embernek hittem…! Kubányi pedig azt felelte, ha nem megy a gyereknek a zenei tanulás, személyesen hozza haza Kiskunfélegyházára.
Az ígéret hatott, s Solti Károly elindult Pestre tanulni.
Kubányi György tartotta a szavát, s elvitte Solti Károlyt Dr. Molnár Imre professzorhoz.
Imre bácsi szeretettel fogadta, s az első kérdése az volt: Hogy hívnak édes fiam? Károlyunk pedig rávágta: „Saiber Károly” Saiber? Csodálkozott a professzor. Saiber, mondotta Károly. – Hát mi a te apád?
Karcsi elmondta, hogy asztalos mester a szülővárosomban Kiskunfélegyházán, nyomatékul pedig hozzá tette: hatan vagyunk testvérek, három fiú és három lány.
A fiú temperamentumos megjelenése tetszett a professzornak és tovább kérdezett.
S ennek a derék asztalos mesternek van e kedves nótája drága fiam?
Van! Válaszolta Károly, s nekem is az a nótám, mert apámtól örököltem.
Nálunk pedig megbecsülik az örökséget.
Az apám nótája pedig: „A kanyargó Tisza partján, ott születtem…”
Ennyi kellett Dr. Molnár Imrének ahhoz, hogy kimondja a következőt: „Ha ilyen szép nótát örököltél apádtól, ezzel a névvel, hogy Saiber, nem lehetsz énekes!”
Károly helyett Kubányi György válaszolt, hogy abból nagy baj lesz, mert az öreg Saiber kitagadja a fiát!
Imre bácsi a professzor, a világ legtermészetesebb hangján válaszolta: „Akinek az a nótája, hogy „A kanyargó Tisza partján, ott születtem…”, az azt is tudja, hogy magyar nótához magyar név kell, például „Solti”!
Kubányi György bólogatott, majd azt mondta: „művésznévnek nem is rossz…”
A hirtelen jött névváltozáshoz, a hivatalos dolgok is elintéződtek és innen, azaz 1940-től lett Saiber Károly – Solti Károly.
Hat esztendővel később a Magyar Zene c. folyóirat szerkesztősége nótaénekes versenyt hirdetett. a versenyre Solti Károly is jelentkezett – és megnyerte.
Azok számára, akik személyesen ismerték, cseppet sem volt meglepő, hogy ő vitte el az I. díjat. Még idősebb korában is ő volt a nótaénekes férfiideál, az elegáns színpadi jelenség.
Behízelgő és elbűvölő hangjával egyedülálló volt a magyar nótaéneklés világában. Utánozhatatlan volt – bár sokan igyekeztek utánozni őt, de nem nagy sikerrel.
A Magyar Zene c. folyóirat nótaversenyét megnyerte ugyan, de a győzelem nem volt elegendő ahhoz, hogy meg is éljen abból, amit már művészi fokon művelt, az éneklésből.
Visszatért hát korábbi munkahelyére, a salgótarjáni acélgyárba.
Nem sokkal Salgótarjánba való visszatérése után az egykor nagy népszerűségnek örvendő Sal BTC futbalcsapat egyik mér kőzését követően Solti összeismerkedett a játékvezetővel, bizonyos Tihaméry Kálmánnal.
Tihaméry nem csak futballbiró volt, hanem az akkor nagyhírű pesti Szeiffert kávéház tulajdonosa is.
Ismeretségük első perceiben kiderült, mindkettőjükről kölcsönösen mindaz, amit fontos volt tudniuk egymásról. Tihaméry próbaéneklésre hivta Soltit.
Az eredmény 4 hónapos szerződés a Szeiffert kávéházban.
Ez a szerződés volt Solti Károly karierjének nyitánya.
A Szeiffert kávéházban eltöltött négy hónap elég volt ahhoz, hogy a fővárosban hire menjen Solti sikerének.
A szórakoztatózenész szakma örömmel fogadta a fiatal tehetséget. Szerződésének lejártával szinte ostromolták az újabb és újabb ajánlatokkal.
Solti Károly befutott énekes lett. Ő lett a legnagyobb!
Végleg elhagyta Salgótarjánt és Pesten telepedett le.
Sikeres énekes volt már, de ő még nem érezte kellően kimunkáltnak a hangját, ezért Molnár Imrénél és Palotai Árpádnál, a kor két kitűnő ének –pedagógusánál folytatta énektanulmányait.
Őket is dicséri Solti, a nótaénekesek között ritka színvonalú énektechnikája és kulturált előadásmódja.
1942. december 22-én énekelt először a Magyar Rádió stúdiójában. A haláláig eltelt fél évszázad alatt mintegy negyvenórányi rádió felvétele gyűlt össze.
Állandó szerződései voltak kávéházakban, 10 évig a Budai Rózsafa étteremben énekelt, de énekelt az Emkében és a Pannónia étteremben is.
Utolsó munkahelye Pesten az Osváth utcai Kulacs étterem volt, ahol ugyancsak 10 évig énekelt.
Szülővárosában templomi énekesnek is nevezték, mert nagyobb ünnepeken Károly mindig megjelent a katolikus templomban és énekelt, de énekelt a Margit körúti katolikus templomban is.
Szülővárosában, rendszeres vendége volt a Fürdő szálló épületében működő „Arany Páva” étteremnek, a hajdani „Rózsakert” vendéglőnek, a „Csillag” vendéglőnek és az egykori Tiszti Klubnak is.
Rengeteg rajongója és barátja volt, akikkel hazalátogatásakor az említett vendéglátó helyek zsúfolásig megteltek, hogy kedvencüket, barátjukat hallgathassák, akiket Solti Károly igaz szívből szeretett.
Egyszer a Móra Ferenc iskola udvarában is fellépett.
Csodálatos hangjával, művészi előadás módjával és közvetlenségével a nótakedvelő közönséget teljesen letaglózta. Hálás volt, ha elégedett és örömteli arcokat látott, ha a színpadról megérinthette a felé nyújtott kezeket..
Hazalátogatása során első útja mindig édesanyja alsótemetőben lévő sirjához vezetett.
Művészi pályafutása során több mint kétezer nótát énekelt. Saját szerzeményei is voltak: a Délibábos álmok…, Ki tudja, hogy mért fáj a szív…, Megriadt a cifra ménes…, Mint galamb a tiszta búzát, úgy szeretlek téged…, Nincsen rózsa tövis nélkül…, hogy csak néhányat említsek, de a nótaszerető embereknek a legkedvesebb nótája a „Szeretni csak, téged lehet ily nagyon…”, vagy a „Délibábos álmok…” c. nóták voltak. Sokak szerint a legkedvesebb nótája a „Piros pettyes ruhácskádban láttalak meg téged…c. nóta volt.
Csodálatosnak mondott bariton hangját számtalan hanglemez és videó felvétel őrzi. Napjainkban már CD lemezre írva is rendelkezésre állnak.
A háború idején kis híján kettétört énekesi pályája. A hatalom mozgalmi dalokat akart vele énekeltetni.
A felszólításra Solti azt válaszolta: magyarnóta énekes vagyok, azt énekeltem eddig és ezt fogom énekelni ezután is.
Válasza nem nyerte meg az illetékesek tetszését, olyannyira, hogy hosszú időre eltiltották minden hivatalos fellépéstől, csak vendéglátóhelyeken énekelhetett, de ott megszakítás nélkül szinte állandóan műsorban volt.
A kényszerszünet után Solti Károly nótáival bejárta az ország minden táját, később pedig végigjárta Európa szinte valamennyi országát, Amerikát, Kanadát és Ausztráliát. Dalaiban és nótáiban tolmácsolta a határon túli magyarságnak az anyaország szeretetét, megbecsülését.
Ő volt a magyar nóta és a magyar dalok utazó nagykövete.
Utolsó tengerentúli körútja Ausztráliában volt, éppen 80. születésnapja előtt. A turnét sikerült ugyan befejezni, de haza már betegen érkezett.
Születésének napja hajnalán, 1990. április 27-én örökre elnémult Solti Károly.
Számunkra, a nótakedvelő emberek sokaságának óriási öröm, hogy létezik hangfelvétel, így aztán soha nem némulnak el nótái, bennük egyszerűen mindig velünk van.
A Magyar Televízió szinte soha, a Duna Televízió, (a nemzet televíziója) nagy ritkán elővesz egy-egy felvételt azok közül, melyek életének utolsó 30 évében készültek vele.
Napjainkban alkalmanként a Nóta Tv is műsorára tűzi felvételeit, de mindez a nótáit kedvelő emberek igényét ceppet sem elégiti ki.
Úgy tűnik sajnos, hogy a magyar nóta a mai világban sehogy sem akar beleférni a közszolgálati Televízió műsorának arculatába, pedig a nagy művész nevét ismeri egész Magyarország, ismerik szerte a világban a szétszóródott magyarság körében.
Megbecsülést szerzett mindenütt hazánknak, új híveket nyert meg a magyarnótának.
Solti Károly egyenes ági folytatója annak a nótaelőadói vonulatnak, amely a két világháború között megteremtette a virágkort a magyarnóta életében.
Bogán Margit, Cselényi József, Kalmár Pál, Utry Anna, Nagy Izabella, László Imre, Szalay László, Dóry József (a magyar nótaéneklés legnagyobbjai) ennek a vonulatnak a fő oszlopai.
Mi ennek az előadói óriásokkal teli vonulatnak az ereje?
Mindenek előtt óriási művészi kifejezőerejük, tehetségük. Aztán az a nem lebecsülendő igényesség, amellyel egyedülálló tehetségüket folyamatosan csiszolták, fejlesztették.
Ők a nagyok, a legnagyobbak – Solti Károlyt is beleértve – tisztában voltak azzal, hogy művészi hitelüket, a közönség megtartó erejét, ragaszkodását, szeretetét csak nap – nap után megújuló elegáns munkával tartósíthatják.
Liszt Ferenc mondta, hogy ha egy napig nem gyakorol egy művész, észreveszi ő maga. Ha kettőig, már a közönség is észreveszi.
A dilettáns az, aki azt hiszi, hogy mindent tud.
Az igazi művész egyre többet akar, mert érzi a hiányokat.
Örökké elégedetlen teljesítményével.
Aki el van telve önmagával, jobb, ha el is hagyja ezt a rögös pályát.
Solti Károly nem az utóbbiak közül való.
Solti Károlyról gyakran mondták, hogy ő az örök elégedetlen.
Igen Solti elégedetlen volt, mert igényes volt.
Igényességet követelt önmagától és ugyanezt várta el pályatársaitól is és szakmai környezetétől is.
Ezt a céltudatos igényességet követelte meg leendő pályatársaitól is az Országos Szórakoztató Központ vizsgabizottságának tagjaként is.
Solti ki nem állhatta a dilettánsokat, legyenek azok énekesek, szerzők, vagy zenészek.
Véleményét soha nem rejtette diplomatikusan megfogalmazott kétértelmű mondatok mögé.
Ezért aztán voltak, akik tartottak tőle, voltak olyanok is, akik nem kedvelték szókimondása miatt.
Solti Károly képzettsége, kulturált előadásmódja. szugessziv egyénisége, zenei intelligenciája példamutató és egyedülálló volt, és mindez megfoghatatlan és utánozhatatlan népszerűséggel párosult.
Ő mindig a magyarnóta érdekét, a nótakedvelő közönséget szolgálta a véleményeivel és nyilvános szerepléseivel is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Ünneplők és Emlékezők!
Solti Károly születésének 100. és halálának 20. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen, mi pedig azért vagyunk most itt Solti Károly özvegyével együtt, hogy városunk és vonzáskörzetének nótaszerető embereivel együtt emlékezzünk egy kiváló művészre és tiszteletünk jeléül az emlékére felavatott emléktáblához elhelyezzük az emlékezés koszorúit, virágait és lerójuk kegyeletünket.
Emlékező ünnepségünkkel fejezzük ki örök hálánkat és emlékeztessük az utókort a múlt század közepének egyik legnagyobb hatású nótaelőadójára, a nótaéneklés napjainkig „Koronázatlan Királyára” Solti Károlyra.
Drága Solti Károly!
Kedves barátunk!
Halálod 15. évfordulója alkalmával felavatott emléktáblánál, a most megrendezett emlékező ünnepségünk alkalmával, emléked örök időkre a szívünkbe zárjuk és soha nem felejtünk!
Áldjon meg az Isten, hiszen számodra szerető szívünknél más egyebünk nincsen.
Emberi nagyságodat és jóságodat hirdesse nótaszóba foglalt jókívánságunk és barátságunk!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Tisztelettel:
Szikora István
magyarnóta műsorszervező, rendező
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése