Blaha Lujza Szentesen | 2004. október 29. |
Ha csak annyit hallunk vagy olvasunk, hogy a "nemzet csalogánya", nyomban rávágjuk: Blaha Lujza. Pedig már közel nyolcvan éve nincs közöttünk, játszani már a legidősebb kortársaink sem láthatták, s az a két némafilm, amelyek megőrizték alakját, évtizedek óta a filmmúzeumban hevernek. Emléke mégis élénken él, mintha csak a közelmúltban távozott volna el közülünk. A közeli és a távoli múltban alig akad még egy olyan színésznő, akit közönsége olyan túláradó szeretettel, rajongással és imádattal övezett volna, mint Blaha Lujzával tették kortársai. Ez volt tapasztalható a száz évvel ezelőtti szentesi vendégszereplése alkalmával is, a sokak által "hidegnek", zárkózottnak tartott szentesi emberek részéről. Mielőtt beszámolnánk lelkes fogadtatásáról és diadaláról, ismerjük meg, hogy mit írnak róla a lexikonok.
Blaha Lujza Rimaszombatban született 1850. szept. 8-án, Reindl családnéven. Apja huszártisztként végigharcolta a szabadságharcot, majd Várai néven vándorszínésznek állt. Anyja (Ponti Aloiza) szintén színész volt. 1858-tól gyermekszerepekben lépett fel Kölesi Lujza néven. 1864-től a szabadkai, 1867-től a debreceni társulat tagja. Szabadkán férjhez ment Blaha János karmesterhez, akinek zenei képzettségét köszönhette. Hálája jeléül a színpadon egész életében viselte első férje nevét. 1871-től a Nemzeti Színház, 1875-től az akkor alapított pesti Népszínház tagja. 1901-ben a Nemzeti Színház örökös tagja lett, de megszűnéséig a Népszínházban játszott, amelyet ő tett a pesti német színház diadalmas vetélytársává. 1910-ben visszavonult a színpadtól, ezután már csak ritkán vállalt szerepeket (utoljára 1922-ben). Budapesten hunyt el 1926. jan. 18-án. A lexikonok feljegyezték még, hogy a népszínművek primadonnájaként teljesen azonosult szerepeivel. Természetes játékával, humorával, kellemes énekével meghódította a közönséget, aki kedvencét lelkes szeretettel övezte. Kortársai és az utókor véleménye szerint is rendkívül jelentős szerepe volt Budapest szellemének magyarrá tételében.
Blaha Lujza szentesi vendégszereplésére 1904. okt. 28-31. között került sor, Palotay Antal színigazgatónak köszönhetően. A helyi lapok nagy teret szenteltek a művésznőnek. A Szentes és Vidéke a beharangozó cikkében így fogalmazott: "Hogy kicsoda Blaha Lujza, akit a nemzet csalogánya díszjelzővel tisztelt meg a kora, ezt fölösleges talán közönségünk előtt feltüntetnünk. Elég annyit mondani róla, hogy ez a csodás művészlelkű asszony az ő édes-bús magyar nótázásával többet magyarosított a fővárosunkon, mint minden erre hivatott más tényező együttvéve, de több barátot is szerzett nekünk magyaroknak, mint bárki más."
Az Alföldi Ellenzék ennél is patetikusabb hangon írt: "Ünnepnapja van Szentes városának. A magyar dal nemtője, a népköltészet testté vált Igéje eljött, hogy először - és ki tudja, talán utoljára is - abban a szerencsében részesítse az ő magyar népét, hogy láthassa, hallhassa. Petőfi megírta a magyar dalt, - senki olyat többé nem fog írni. Dankó Pista hegedűjén megtermett a nóta, oly bőségesen, oly szépen, ahogy talán több költőnek már nem fog megadatni. Blaha Lujza eljátszotta, eldalolta a magyar nép fájdalmát, évezredes bánatát, és aki láthatta, aki hallhatta, az soha többé nem tudja elfelejteni. Hiába politizálnak az államférfiak, hiába akarják megoldani a nemzetiségi kérdést, a németből, a tótból, oláhból, szerbből jó magyart csinálni nem fog sikerülni, - de ahol Blaha Lujza megjelent, ahol az ő ajkáról röppent fel a nóta, ott egyszerre mindenki magyar lett, mindenki büszke lett arra, hogy a magyar nemzet fia, hogy megadatott a kegy a Teremtőtől azon a nyelven beszélni, melyen egy Blaha Lujza énekel..."
A színházi előadásokról a Szentes és Vidéke így tudósított: "Írjunk-e róluk kimerítő bírálatot, mikor a közönség úgy bírált, hogy már az első estén színültig megtelt a nézőtér, a második estén szinte félelmetesen szorongott a színházban ember-ember hátán, és a harmadik estén is úgy lehetett ezt a veszedelmes szorongást elhárítani, hogy az igazgató korlátolt számú belépőjegyet adott ki?
Három estén, három különböző népies alakban láttuk Blaha Lujzát: első este mint Nánit, a glogováczi sváb leányt, a második estén mint Hankát, a felvidéki tót leányt, a harmadik estén pedig mint Török Zsófit, a tűzről pattant magyar menyecskét. És ebben a három, ilyen külön néplélekre szabott szerepe mindegyikében tökéletes volt, legtökéletesebb azonban mint Török Zsófi, mert a lelkesedésnek azt a viharzó orkánját, amely az alakítását végig kísérte, alig hisszük, hogy kívüle más magyar művésznő képes legyen ma a magyar nép lelkéből kiváltani.
Játéka mindhárom estén, kezdettől végezetig egy diadalmi harsona volt, állandó ünnepeltetés, virágzápor, éljenzés és taps, hogy sokszor percekbe telt felvonás közben is, míg a lelkesedés frenetikus kitörése elült, felvonások és játék végén pedig vége-hossza nem akart lenni a kihívásnak..."
A fentieket megerősítette az Alföldi Ellenzék is: "Kitörülhetetlenül emlékezetébe marad mindenkinek, aki a három estén keresztül élvezhette Blaha Lujza utolérhetetlen nagy művészetét. Mind a három este zsúfolásig megtelt a színház, és olyan ovációban volt része Blaha Lujzának, amilyen neki se adatik meg mindennap. Vasárnap este (okt. 30.) a harmadik felvonás végén nem kevesebb, mint tizennyolcszor hívták lámpák elé. Koszorú, csokor, virág és a tisztelet minden külső jele megvolt, amit csak a közönség egy művésznőnek adni szokott... Azt hisszük, hogy ha a közönség nagyon sokáig nem tudja elfelejteni ezeket az estéket, Blaháné művészi emlékei között is nem utolsó helyet fognak elfoglalni a szentesi esték." Búcsúzásként hozzátette: "Hozza vissza Isten közénk mielőbb Blaha Lujzát, mint mindenkor szívesen látott, örömmel fogadott vendégünket!" (A kívánság meghallgatásra talált: 1905 őszén a művésznő ismét Szentesre érkezett, és újból lenyűgözte a szentesieket.)
Labádi Lajos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése