Neves mulatságok, híres cigányprímások az 1800-évekből

A füredi Anna-bálok hírét 1831-ben, amikor Kisfaludy Sándor «Nemzeti Éneke» a karcsú, oszlopos kőházat Thalia első felszentelt templomává avatta, – kapta először szárnyra a Várvölgy szele. De a verdigály-szoknyákban pámpiskodó nemzetes kisasszonyok álmodozásaiba akkor vert csak igazán tanyát, amikor Farkas Miska nyirettyűje alatt először sírt fel örökbecsű hallgató-nótája:

«Csipkés a szőlő levele,
Nem vártalak babám, az este,
Váratlanul jöttél hozzám,
Áldjon meg az Isten, rózsám.»

A levendulaillatos Biedermeier-kor dunántúli koronázatlan zeneszerző cigánykirálya Farkas Miska volt. A tiszavidéki Kossuth-prímás Boka Sámuel és a pozsonyi Bihari Jancsi méltó utóda, akinek «Sarkantyús verbunkos»-át akkor járták a jurátusok a Vörös ökörben, amikor a kalapos király a magyar érzést elfojtó rendeleteivel ráfeküdt édes hazánkra.
Nem is kívánkoztak addig a kúriák nemes kisasszonyai főkötő alá, míg legalább egyszer az «Ida-csárdás»-tól kihevült arcukat meg nem csillogtathatták a Balaton tükrében.
Ifjúkorom egyik kedves emléke Farkas Miskával való barátkozásom. Régen volt, vagy negyvenöt esztendővel ezelőtt, hazavergődve gráci-berlini diákoskodásomból, valahogy nagyon rámkívánkozott az akkor felkapott kéziratgyűjtés. Az időben fedeztem fel egyik őszfejű kántortanítónak bibliájában őrzött húsz történeti becsű érdekes levelét nagy Rákóczi Ferencnek, melyek közel kétszáz évig egy felvidéki városka orgonájában voltak elrejtve. A nyarat győri nagybátyámnál töltöttem. Már itthon megfogamzott azon gondolatom, hogy kéziratot szerzek Farkas Miskától, kiről édesanyám gyermekkoromban oly sokat mesélgetett, a Ramasetter által rendezett iskolabálok a Vince-napi táncos névesték kapcsán.
Elgondoltam, hogy a megöregedett prímás harcban áll a betűvetéssel. Így már otthon elkészítettem híres ábrándjának, «Képeddel alszom el, képeddel ébredek» hangjegyét. Sőt tintát, tollat is vittem magammal kirándulásomra. Nagybátyámtól tudtam meg, hogy bizony nagyon lecsúszott az Európát átjárt cigányprímás. Kint lakik valahol a külvárosi Cigánysoron, rajkó unokáitól körülhemzsegve. Nem is gondolta, hogy kezébe tudom nyomni a kalamust. Nem annyira rábeszélőképességemben bizakodtam, mint inkább a Cuba-szivarokkal megtömött tárcámban. Nagy dohányos volt az öreg, így biztosra vettem, hogy a szivarok ropogtatásától megsercegteti tollát. Ebben nem is csalatkoztam. De annál nagyobb volt meglepetésem, amikor a képzeletemben kirajzolódott daliás gavallér prímás helyett, meggörnyedt cigánnyá vedlett őszfejű more-t találtam nagy pipázgatás között asztalára könyökölve. Az ismerkedést nem is a zsebemből előrakott írószerszámmal, hanem a Cuba-szivarokkal kezdtem. A szivarok látásától – a koránál tíz évvel idősebbet mutató – prímásnak felragyogott fekete szemebogara. Annak csillogás varázsolta elém a régi híres asszonybolondító Farkas Miskát. Szinte átszellemült, amikor – kapadohánnyal töltött pipáját sarokba téve – szivarra gyújtott. Mint maga mondta recsegő szóval: «Úrrá teszem magamat, mint hajdan, amikor a walesi herceg fülébe húztam nótáimat.» meg is indult belőle a mesélgető szó. Mint kényeztették egykor az angol lordok. Velük koccintgatott, ha kedvükre muzsikált. De ugyancsak elakadt az öregben a szó, ahogy kirukkoltam kérésemmel.
- Ne kívánja ezt tőlem, fiatal úr. Azóta se volt kalamus a kezemben, mióta feleségem móringlevelét «alákanyarítottam». Inkább fülébe húzom nótáimat, úgy mint régen az Anna-bálon, a híres körmagyartáncos Tallián és Kacskovics nemzetes úrnak.
Remegő kézzel felfogott hegedűjének síró szavát nem felejtem el soha. Éppoly kedves emlékem ma is a szarkaláb betűkkel a hangjegy alá felrótt névaláírása.
A gavallér cigányprímást még a régi füredi Anna-bálokról meleg barátság fűzte Csák Antal uramhoz, gróf Festetics szántói tisztjéhez, dr. Csák Árpád barátom édesapjához, akinek lelkesedéséből sugárzott ki ezelőtt 28 évvel a Balatoni Múzeum eszméje.
1860. január 16-án e levelet irányította a gazdatiszthez Farkas Miska:

Kedves Tóni bátyám!
Folyó hó 19-én Nemes-Vidon hangversenyezek, 22-ikére pedig Ramsetter, Vince-napra Sümegre invitált. A közbeeső 20-át szívesen tölteném Keszthelyen, egy táncvigadalommal egybekötött hangversenyt adandó, ha az erkölcsi sikerről biztosítanál.
Szíves válaszodat kéri igaz szeretettel
tisztelő barátod
Farkas Miska

Csák uram táblabírómagyarossággal írt válasza nem is késett:

Kedves Miskám!
Bátran jöhetsz; nemcsak erkölcsi, hanem anyagi sikerről is biztosít
igaz barátod
Tóni.
U. i. Hiszen jól tudod, hogy manapság sírva vigad a magyar!

Hamar elterjedt a híre a keszthelyi táncos hangversenynek. A keszthelyvidéki nemzetes kisasszonyok lovas-stafétákon hívták meg táncos gavallérjaikat. Korcsmáros Muki Huszonyaihegyről akkor csörtetett végig csengős négyesén Sümeg főutcáján, amikor az özvegysoron élő Rumy Lászlóné nagyasszony farsangi ebédre hívogatta Sümeg táblabíráit, táncosait. Meg is állította nyomban Muki négyesét. Őt is illette a hívó szó a másnapi ebédre.
A zenekedvelő Rumyné nagyasszony vérbeli művésze volt a fortepiano-nak. A sárga billentyűkön végigsikló finomvágású ujjai alatt megédesült a dal, meglibbent a viganó, vígan pengett a sarkantyú, ha a táncoló pároknak «incselkedőt», csalogatót játszott.
A csúszós tekintetű nagyasszony, kesztyűs kezét kézcsókra nyújtva, búcsúzkodott az úri gavallértól:
- Aztán tanuljon ám valami jó nótát Farkas Miskától, hogy fortepianón eljátszhassam.
- Hozok én akár ötöt is! Egész úton azt dudorászom hazafelé.
Mert hát nagy ricsajos legény volt Korcsmáros Muki, aki konvenciós cigánybandát tartott. Éppen úgy kiméretve a gabonajárandóságot Matus prímának, Vadas bőgősnek, mint a béresgazdájának.
A keszthelyi táncos hangversen éjjelébe bele ripakodott a Várvölgy szele. Szárnyára kapta a két nap óta hulló tenyérnyi hófoszlányokat. Farkas Miska is majdnem ott rekedt bandájával. A szántói magaslatnál úgy lapátoltatta ki őket Csák Antal uram, akinek vendéglátó háznál tovább folyt a mulatozás, míg a nagy iskolaalapító, Ramasetter Vince csengős szánjai névestéjére Sümegre nem szállították.
Rumyné nagyasszony akkor került Sümegre, amikor a hollócímeres Mátyás-billikommal együtt elcsúszott kezükről a hatvanezer holdas, Vas ás Zalát szegélyező úri birtok. Azért az özvegy menyecskének még mindig tellett a dínom-dánomra. Közmondássá lett, hogy táncos ebédjein a vizslakutyák is fagylaltot esznek.
Mojzer Imre uram nyári vendéglőjének tőszomszédságában nyújtózkodott a Rumy-kúria. Kertjének levendulaillata belerezgett Mojzer uram ivóvendégeinek meszelyes poharaiba. Áthallatszott a ritkás szünetelő fortepiano dalos szava is.
Nagy volt a készülődés Rumyné nagyasszonynál a farsangi táncos ebédhez. Ugyancsak görnyedezett Péter kocsis háta, amíg a nagy ebédlő ablakfülkéit telerakta oleanderbokrokkal s az üvegházban virító húsoslevelű kaméliákkal.
Déli harangszó tájban egymásután csilingeltek be a nagyasszony udvarába a szánkók. Gyömörey Gáspár uram a visszülésen hozta Máli és Adél csitri leányait. Bogyay Tóni szépséges asszonyával Mihálovics Idával érkezett. Nyirlakról a kertek alatt gyalog sétált be Tarányi-Oszterhueber Mihály sógorával, Deák Ferenccel. Barcza Rózát a lantpengető Magyar Ferkó kísérte. A gavallér Kisfaludy Móric – Görgey szárnysegédje – karöltve lépett be serdülő Mariska leányával. Cseh Laci nővére, Viki, a Farkas-leányokkal együtt a nagyasszonynak segédkezve, a ház gondjait intézték.
Éppen tálaltak, amikor agyonfázva, mámorosan, a négyesen becsördítő huszonyai Korcsmáros Muki, – a nagyasszonyhoz fordulva, – azzal kezdte mondókáját:
- Hoztam ám egy olyan Farkas Miska-nótát, amelyik megríkat minden szerelmes szívű leányt.
A keszthelyi hangversenyen mutatta be Farkas Miska először örökbecsű ábrándját: «Képeddel alszom el, képeddel ébredek.» A leánytopánkákat megrezegtető «Ida»-csárdásával együtt. A házigazdájának ajánlott Csikós-csárdásával majd Vince estéjén pörögteti meg a verdigály-szoknyákat.
Korcsmáros Muki vidám koccintgatása csak folytatása volt keszthelyi ricsajozásának. Fenekére is nézett egy-két-tizenháromszor a kadarkás pohárnak, mire a nagyasszonnyal a fortepiano mellé került. Az ebéd alatt a szomszédságában ülő szőkefejű Rosty Júliának dudorászta fülébe Farkas Miska ábrándját, amelyre – a nagyasszonnyal egyetemben, – már kíváncsi volt az egész társaság.
Hogy történt, – hogyan se, de mint a tavaszi sugárveréstől a bábjából kikelt pillangó, a kadarkától úgy kiröppent Muki agyából az «Ábránd» dallama, szövegével együtt. Torkát köszörülve, nagy hanggal gyújtott rá, de mint a kátyúba jutott szekér, megrekedt az első szónál.
Muki zavarát nagy hahotázva fogadta a társaság, melybe belependült Deák Ferenc tréfálkozó szava is:
- Látod Muki öcsém, miért nem kötöttél gombot a zsebkendődre, nem felejtetted volna el Farkas Miska nótáját.
Azért Romyné nagyasszony mégis megtanulta a női szíveket megdobogtató «Ábrándot». Ramasetter másnapi Vince-estéjén, amikor a széttépett vereshasú százas egyik felét a Csikós-csárdás újrázása közben ragasztotta Korcsmáros Muki a prímás homlokára. A másik felét akkor kapta meg Farkas Miska, amikor szünóra alatt Romyné nagyasszony fülébe húzta: «Képeddel alszom el, képeddel ébredek.»

***


Anyáink még most is sóhajtva emlegetik: Nem volt több olyan daliás legény, olyan finom csárdás-táncos, mint a szegény Keglevich Béla, akire csak nemrégen borult rá az egres-kátai kripta szomorú homálya.
Hej! mikor ő a híres Európa-bálok idején Orczy Saroltával kiállt a pikétre, görcsöt kapott a Sárközy ujja a sok hogy volt-tól és még a legöregebb urak is előjöttek a kártyaszobából s visszaálmodva saját boldog ifjúságukat, viharos tapsban törtek ki.
Nem tánc volt az már, de valódi poézis, a délibábos róna, a kútgémes puszták, pásztorfurulyától visszhangzó, kerek ákácerdők poézise.
Keglevich Béla volt tulajdonképpeni megteremtője a modernebb szaloncsárdásnak, s a néhány évtized előtti báli tudósítók nevét arany tollal jegyezték be a farsangok évkönyveibe.
Volt Keglevich Bélában valami ős zamatú, igazi magyar véna, a kis szalón Mokányberciség, néhány csüpp a Keglevich Miklós véréből. Mikor ifjúvá serdült, akkor a magyar ember csak a táncával, no meg a pitykés mándlijával tüntethetett és hegedűszó meg boros pohár mellet vigadt sírva.
Mikor 1859-ben, az olasz csatatereken csúfos vereséget szenvedtek az osztrák fegyverek, nálunk is szabadabb szellő kezdett lengedezni. Demonstráltak mindenfelé és mindenben. Demonstráltak mindenfelé és mindenben. Színházban, utcán, báltermekben, a megyékben restórációról beszéltek és a cigány már próbálgatta a régi követválasztási nótát:

Jaj de drága ez a húr –
Megfizeti az az úr …

Különösen Hevesben, Borsodban, a két híres ellenzéki vármegyében, folyt a mulatozás derűre-borúra és a nóta, de még a szó is mindegyre hangosabb lett ebben az országban, amelyről báró Bach Sándor, a mindenható miniszter, még csak nemrégen is azt mondta, hogy pusztán gerografiai fogalom.
Hétországra szóló dáridóval ülték meg ebbe a hajnalderengéshez hasonló korszakban Gyula napját a Gyöngyös mellet lévő Rédén, a * * * kastélyban.
Nagyon mulatós vidék volt ez akkor és középpont különösen Rédén, meg Gyöngyösön, az özvegy Szápáry József grófné kastélya volt, amelynek kapuja ősi magyaros vendégszeretettel éjjel-nappal tárva-nyitva állt a vendégnek.
Egymásután kanyarodtak be most is a rédei ákácosba a négyes, meg ötös fogatok, hozva a vidék ifjúságát, és a háziúr * * * Gyula, alig győzte a parolázást, meg a Hozott Isten öcsém-et.
Orczyak, Almássyak, Fáyak, Malatincskyak, Mocsáryak, Brezovayak, a megye ifjúságának színe-virága, feszes attilában, sarkantyúsan, darutollas kalappal a halántékon, félhold-formára bekanyarított, bodros frizurával. Orczy Félix elhozta magával Keglevich Bélát is, az akkori fiatalság bálványát, szemefényét, aki itt is a társaság középpontja lett.
Az egész országban tudták, hogy 1859 őszén, a pesti Kazinczy-ünnepély alkalmából, ő öltötte föl először a magyar viseletet, és ezért bizonyos nimbusz vette közül az Antonisz-külsejű, karcsú grófot, akit imádott az asszony és becsült a férfi.
Szápáry Józsefné leánya, Sarolta, herceg Auerspergnál volt már akkor férjnél s a hercegnővel néhány osztrák tiszt is eljött az akkor Gyöngyösön állomásozott dsidás-ezred tisztikarából.
A háziúr nem igen örvendezett ezeknek a hívatlan vendégeknek, de miután a régi jó időkben, névnapra hívás nélkül is lehetett, sőt szokás volt menni, kénytelen-kelletlen szívesen látta az osztrák hadsereg tagjait, akik mindjárt a hölgyek körül kezdtek settenkedni.
- Sohse búsuljon urambátyám, majd kitáncolom én ezeket innen! – mondá Keglevich Béla hetykén, midőn látta, hogy a házigazda ugyancsak görbe szemmel nézi az egyre leányával walcerozó báró Bülow főhadnagyot.
És csakugyan a gazdag vacsora végeztével, mikor a szomorodni lángitala is tüzelte már a vért, Keglevich Béla egyszerre csak kiugrott a parkett körepére és intve a cigánynak, derékon kapta a házi kisasszonyt:
- Három a tánc! – rikkantotta, sarkantyúját összepengetve és elkezdte azt a lánycsalogató asszonybolondító táncát, amely országos hírűvé tette akkortájban a Császárfürdő platánjait.
Hosszú volt a nóta, de nem is egy volt; – valamennyi szárazfában rekedt nótáját sorba vette a cigány, utoljára hagyva azt az akkortájt igen divatos nótát, hogy:

Az ajtóig meg vissza, meg vissza
A gyűrűmet ad vissza –

és amelynek az a sajátossága volt, hogy soha nem ért véget, vagy jobban mondva a vége volt az eleje is.
A dzsidás-tisztek, akik szintén nagyon szerettek volna már táncolni, unni kezdték a dolgot, és báró Bülow a csárdást táncoló párok közt átfurakodva oda kiáltotta a cigánynak:
- Quadrille…
- Három a tánc! – kiáltotta vissza Keglevich Béla és egy százas bankót dobott a cigánynak.
A dzsidás-tisztek összenéztek és most már egy idősebb kapitány is intett a cigánynak.
- Nem hallottak, mit mondott a főhadnagy úr, Quadrille…
- Három a tánc!... – makacskodott Keglevich Béla, majd Fáy Béla is utána, és csakhamar az egész nemes ifjúság:
- Három a tánc, három a tánc! – tombolták, kurjongatták, üvöltötték a nekihevült szittyák, és a cigány verejtékező homlokkal, gémberedő ujjal húzta tovább:

Az ajtóig meg vissza, meg vissza
A gyűrűmet ad vissza.

A tisztek összenéztek. Ez egyenesen inzultus. Aztán a kapitány intett, s a többi urak is, búcsúzva a házigazdától, korai rukkolást emlegetve, csakhamar elhagyták a kastélyt.
Mikor a cigány a vonóját keresztbe tette, az öreg Pappszász József megnézte az óráját.
Teljes három óráig járta volt éppen a csárdást Keglevich Béla.
- Ember vagy, öcsém! – szólt az öreg táblabíró a nyalka legény vállára veregetve. – Megérdemelted volna, hogy a Keglevich Miklós meg a Józsa Gyuri idejében élhess. – Sifli neked ez a mai világ!
- Úgy-e megmondtam, hogy kitáncolom a nímetet… – mondá Keglevich, verejtékező homlokát törülgetve, és diadalmas mosollyal nézett szét a társaságban.
… Nyugszik már ő is, egy régen letűnt kornak tipikus alakja, annak a kornak, midőn a Hazafiság a Nemzetiségnek járta, és mikor az adó-nem-fizetéssel meg a gombos mándlival tüntettünk a hazáért.

***

Egymás után mennek el a nagy cigányok(1): Rácz Pali, Berkes, Radics Vilmos és Balázs Kálmán. Egymásután zendül föl sírjaiknál a szomorú, búcsúzó nóta:

Lehullott a rezgő nyárfa
Ezüstszínű levele…

Verőfénye, ragyogó őszi nap volt, hogy a nagy cigányok utolsóját is kikísérték oda, ahol többé nem fáj semmi, ahonnan nincs visszatérés.
Debrecenből szakadt a fővárosba Balázs Kálmán és még Boka Károlynak volt a tanítványa, aki valamikor Ibrányi Ferinek húzta, meg Recskey Andrásnak, a kackiás Aranyiné asszonynál. Balázs Kálmán is a szabolcsi, különösen a nyíri gavalléroknak volt kedves cigánya. A hatvanas esztendőkben nem eshetett meg nál nélkül mulatság. És még Biharba is elvitték a bandáját.
Annak az időnek a politikája is meg-megszólalt hegedűjén, mikor a nagyváradi Sasban bíztatólag húzta:
Lefelé folyik a Tisza,
Nem folyik az többé vissza.
Tisza, Glyczy, Böszörményi –
Tudják az alkotmányt mérni.

De nemcsak politizált, mulatott is a hegedűje mellett Tisza Kálmán, akinek senki sem tudta úgy a kedvére húzni ösmeretes nótáját:

Vékony deszkakerítés –
Jaj de karcsú teremtés.

Valamikor a legszebb magyar embernek, Bónis Ferencnek volt ez a nótája. Ő utána – mintegy tradícióképpen – öröklődött át a biharországi gavallér urakra.
Ha Nagyváradon, Geszten lakozás volt a Tisza-házban, csak Balázs Kálmánt hívták oda. Minden úri vendégnek, atyafinak tudja ő a nótáját.
A búbánatos szerelmes dalokat húzta a legjobban. Még komponálni is csak ilyeneket szeretett és talán az egész országban nincs ma olyan nemes úr, aki egyszer-kétszer ne búsult volna az ő híres szerzeménye mellett:

Újvárosi nagyerdőben van egy fa…
Barna legény szomorkodik alatta…

Szerelmes legényeknek, leányoknak, különösen szívesen muzsikált Kálmán. És tudta azt is rendesen, melyik gavallér melyik leány vagy menyecske körül tapossa a földet.
A hatvanas évek vége felé egy ismert nevű főúr volt Szabolcsmegyének a főispánja. Legidősebb leánya híres szépség, akinek egy nagyon vidám, nagyon zajos debreceni farsang alatt egyik Wolkenstein gróf udvarolt életre-halálra. A Max-ulánusoknál szolgált Wolkenstein és Szoboszlón, Balmaz-Újvároson vagy talán éppen Vámos-Pécsen volt állomásozva.
Valamelyik elitbálra éppen a füzértáncra foglalkozott a főispán leányával, s megígérte, hogy mindenáron belovagol Debrecenbe.
A mondott napon azonban olyan tükörsimára fagyott az egész éjjen át hulló ónos eső, hogy a szép leányt ötven gavallér is biztosította, hogy nem jöhet el a gróf. Egymásra licitáltak, mert mindegyik ki akarta ütni Wolkensteint a nyeregből, s már délután mentek is annyira, hogy a körülrajongott szépség tett néhány föltételes koncessziót.
Mialatt öltözött, ugyanis maga is szentül hitte már, hogy nem jöhet el Wolkenstein. A tükörsima útra még déltől fogva szakadt a jeges hó. Istenkísértés lett volna a pusztaságban elindulni. Lovasnak, lónak veszte egyaránt.
De mielőtt elkezdték volna a kotillont, egyik kis kadét-öccsével mégis megüzentetett a szép leány annyit Balázs Kálmánnak, hogy sokáig stimmeljen. A nagy cigány értette a csíziót. Nem hiába tartották a szerelmesek patrónusának. Mert ha német volt is Wolkestein gróf, azért sokszor húzatta a főispánék ablaka alatt a magyar nótát:

Szeretlek én egyetlen egy virágom –
Szeretlek, mint senki e nagy világon…

Tudta a cigány, hogy mire jó most az a hosszú stimmelés.
A rendezők már abajgatták is Kálmánt, de ez csak egyre nyiszorogtatta még a szerszámját. Éppen tizenkettőt ütött a nagytemplom tornyán, mikor egyszer beperdült ám Wolkenstein gróf a szálába, arcát pirosra marta a zimankó szélvihara, aranyos ulánuskabátja, mely olyan volt, akárcsak a kandírozott gesztenye, tiszta, átlátszó jéggel bevonva.
Abban a pillanatban ráhúzta most Kálmán a Blaue Dunau-t, és mint pelyhet a szellő ragadta magával a gróf a szép leányt. A hoppon maradt gavallérok búsan néztek utána, de a stimmelés hozott Kálmánnak annyit, akár máskor a legeslegszebb nótája.
Különben ő is, mint Rácz Pali vagy Radics Vilmos, úri cigány volt. Nem azt nézte honnan feslik több, de hogy kinek húzza.
Messze külföldön is becsületet szerzett Balázs Kálmán nemzetének s a walesi hercegnek ő volt a legkedvesebb muzsikusa. Hosszú estéken órákszámra hallgatta. Anglia trónjának örököse a szívet, lelket megsirató magyar nótákat s akár csak a délibábos róna ringatta volna bölcsőjét, úgy elmélázott Prince Edvard, míg zokogott a hegedű.
Hogy Szabolcsban, a Nyíren, elfogyott aztán a bankó, meg a nóta, Kálmán is felkövetkezett Pestre, ahol sokáig volt kedves cigánya a nemes uraknak s muzsikált végig minden elitbált.
A régi híres pestmegyei bálokon nem is tudtak az akkori szép leányok: Ráday Eszter, Csáky Jolán, Kovách Guszta, igazán jóízűen táncolni, hacsak nem Kálmán zendítette rá az ő selyemhúrján:

Rózsabokorba jöttem a világra…

Nem vonja immár végig azt a varázslatos nyirettyűt azon a selyemhúron soha többé Balázs Kálmán.
Búbánatos hervadásban, lombhullajtó őszben tért meg pihenni a nagy cigány, Bokák, Biharik méltó utódja. Őszi hervadásban, mikor elmúlásról beszélve zúg-búg a szél, versenyt zokogva az ő kedves nótájával:

Ősszel száll a fecske madár keletre,
Jutok én még kedves babám eszedbe.
Sírva-ríva fogsz te engem keresni –
De a sírban késő lesz már szeretni.

1. A magyar Európának egyetlen nemzete, amely a cigányokat a humanitás elvén nem nyilvánított számkivetettnek, írta Liszt Ferenc naplójába.


Darnay Kálmán: Az elfelejtett nóta, valamint Gróf Vay Sándor: Három a tánc és Balázs Kálmán című novellája.