Sárga levél Hulló levél

Dankó Pista Dal- és nótaszerző, daltársulat-igazgató

Született:
1858. július 13. Szeged-Fölsőtanya (ma: Szatymaz), Magyarország

Elhunyt:
1903. március 29. Budapest, Magyarország

Életrajz

Muzsikus cigány család leszármazottja, s már 15 évesen saját zenekara élén játszik. Döntő fordulat életében a költő Pósa Lajossal való megismerkedése. "Ettől fogva nem is válik el a két név egymástól, és míg magyar nótát dalolnak a világon, addig mindig együtt emlegetik nevüket" - mondja róluk Móra Ferenc. - "A költő karjára vette a cigányt, és halálos holtáig el nem hagyta többet." Dankó rövid élete során több mint félezer dallamot, nótát komponál, melyek a magyar nóta történetének egyik legnagyobb alakjává teszik. A Dankó-nóta jelentősége túlmutat önmagán, hisz oly korban történik mindez, amelyben a magyarságunk megtartóereje a tét, vagy ahogy Ady mondja:

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Akinek a lelke elvágyódik innen,
Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,
Akinek a lelke magyar földön árva,
Megmenti, megtartja a te magyar lelked,
A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,
A te duhajságod, a te kacagásod...
Visszaadtál nekem egy vesztett világot!..."

"A kiegyezés elnémetesedő magyar világában a '48-as szellem, és a nyelv ébren tartója: a nóta!..." (Ádám Jenő zenetörténész) Ennek a nótának a fejedelmévé lesz ő, "aki nem kottából dalol, hanem könyv nélkül úgy, mint a madár a rengő ágon, ahogy az isten súgja." Pósa Lajos közbenjárására számos ismert népszínmű betétdalait írja. A kor legnagyobb színészei éneklik nótáit a színpadokról, és népszerűsége talán ennek is köszönhetően egekig repül. 1890-ben saját daltársulatot szervez megélhetésből, járja az országot, sőt, a messzi Oroszországba is eljut. A szerzői jogok kialakulatlansága okán, bár az ország legkisebb szegletében is játsszák dalait, ő maga, a dallamvilágában gazdag lélek, többnyire szegénységben él, és a sok nélkülözés a tüdővész halálos csíráját ülteti el benne. Hiába a kései segítség, még a negyvenötödik születésnapja előtt meghal. A korszak egyik legnevezetesebb temetése lesz utolsó ünnepe. Ötszáz dalát képviselendő, ötszáz cigányzenész kíséri sírjáig. Egy egész ország szalutál holtában előtte. "Bölcsődben a koldus fiát ringatták. Koporsódban mint királyt kísérnek utolsó utadon." (Gárdonyi) Emlékét kortárs írók és költők műveikben örökítik meg, életéről színdarab és film is készül, Pósa közbenjárására szobrot is emelnek neki a szegedi Tisza-parton, egykori kedves kávéháza előtt.

Születése körüli bizonytalanságok

Dankó Istvánként jegyeztetett be az anyakönyvbe, de Istvánnak soha senki sem szólította, csak Pistának. Hogy valóban 1858. június 13-án született, vagy éppen 14-én? 14-e (akkor hétfő) szerepel például a keresztlevelén, holott az akkori viszonyok közepette a cigány családok nem siettek a purdék megkeresztelésével még Szegedében sem, így születésének időpontja ma nehezen eldönthető kérdés. Sőt, azon a keresztlevélen nem egyszerűen Szeged van megjelölve születési helyként, hanem Szeged-Fölsőtanya, ez pedig ma inkább talán Szatymaz - tartják többen. Ezért szerepel sok helyen ma születési helyként a Szeged város több tanyai kapitányságából 1950-ben létesített tanyaközség neve: Szatymaz.
Pedig feljegyeztetett egykor a keresztlevélen, hogy a Szeged felsővárosi cigányfertály Hangász nevű utcájában látta meg a napvilágot idősebb Dankó István, a híres szegedi cigányzenész fiaként.
Sok-sok év múlva, egy elkeseredett pillanatában jegyeztette le egyszer Dankó ezt a két sort:
"Születésemre vonatkozólag pedig azt írd: Születtem ott, ahol a szív nem terem. Mindenki tudni fogja, hol születtem."

Oskolás esztendők

Alig múlt kilencesztendős, amikor édesapját elveszti. Neveltetéséről ekkor édesatyja zenész barátja, Erdélyi Náci gondoskodik.
Erdélyi Náci a kiegyezés korának nagyhírű prímása Szegeden, aki egyebek közt Gárdonyinak és Mikszáthnak is bírja a barátságát. Sőt, amikor 1883-ban Ferenc József király és császár őfelsége Szegedre látogat a színház átadása végett, halpaprikásos ebédjénél Erdélyi Náci zenekara szórakoztatja őfelségét. Az uralkodónak ekkor annyira megtetszik a muzsikája, hogy meg is szólítja, és kegyesen elbeszélget az elegáns cigányprímással. Erdélyi Nácinak azonban nem csak az osztrák-magyar uralkodót sikerül meghódítania, hanem még az 1880-as évek végén a New York-i Éden Színház közönségét is, ahol ottlétekor mint ünnepelt és nagyra becsült vendégművész szerepel.
Erdélyi Náci, ez a szegedi cigánykirály veszi tehát pártfogásába a gyermek Dankó Pistát, felismervén a "rajkó" tehetségét, és kitanítja a mesterségre. Tegyük hozzá, nem is vall vele szégyent sohasem.
Dankó Pista tizenöt esztendős (!) korában már, mint prímás, saját zenekara élén működik Szatymazon. Itt ismerkedik meg egyebek közt a neves szegedi arcképfestő és szatymazi földbirtokos, Joó Ferenc Ilonka nevű leányával is, akit az apai házból regényes körülmények között megszöktetve feleségül vesz. A sors kiszámíthatatlan akarata jóvoltából a később megbékélő festő apósa jelenlétében hal meg Dankó Pista 45 évesen, budai lakásában, tüdőbajban. De térjünk vissza Dankó romantikus házasságára, meg az ezt követő közel tíz esztendőre, ami úgy telik el, olyan gyorsan a muzsikus vándorcigány-élet nem túl felemelő hétköznapjaiban, mint a malomkerekek között elnyelt búza halma.

Szegénység - nyomor és a nagy áttörés

Dankó Pista korábban is meglévő zeneköltő tehetsége Pósa Lajossal, az ismert költő és újságíróval történő szegedi találkozása után kezd igazán kibontakozni, huszonnégy éves korában. Pósa és Dankó lelki közössége idővel - és tegyük hozzá, igen gyorsan - ritka mély barátsággá alakul attól a találkozástól fogva. Döntő fordulatot első közösen írt népdaluk jelenti, amelyet "Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni" kezdő soráról ismert meg a nagyvilág. Szövegét Pósa Lajos írta, zongorára pedig Barna Izsó zeneszerző "tette le", Dankó Pista játéka kapcsán. (Dankó akkor még nem értett a kottaíráshoz.) Barna Izsó egykor a pesti Népszínház karnagyaként működött, és 1883-tól a megnyíló Szegedi Nemzeti Színháznál találjuk úgyszintén karnagyként, ugyanannál a színháznál, ahol Pósa Lajos a színházi titkár, és Ditrói Mór a rendező.
Dankó Pista egyszerre ezzel, a Pósa szövegére írt dallal vált ismertté, és ez a siker nyitja meg a késői romantikát tükröző dalok sorának kiapadhatatlan forrását jelentő poéta lelkét.
Dankó Pistának Pósa Lajoshoz 1893. december 1-jén írt leveléből találkozásuknak pontos időpontját is megtudjuk: "Kossuth Lajos névestéjén múlt tíz esztendeje." Ez a nap tehát 1883. augusztus 24-e volt akkoriban. Pósa nem sokkal az új színház nyitása előtt érkezhetett tehát a városba.
"Ettől fogva nem is vált el a két név egymástól [.] míg magyar nótát dalolnak a világon, addig mindig együtt emlegetik nevüket - mondja róluk Móra Ferenc. - A költő karjára vette a cigányt, és halálos holtáig el nem hagyta többet."

Dankó Pista és Pósa Lajos barátsága elindul.

Pósa Lajossal való megismerkedéséről Dankó Pista így számol be, a már említett levélben:
". Kossuth Lajos névestéjén múlt tíz esztendeje, mikor lelkem egész melegével egy furcsa köpenyeges embernek az ékesszólásain úgy elgyönyörködtem, hogy a szívem majd kiugrott, hegedűm nyakát pedig fojtogatni kezdtem, s keservesebbnél keservesebb dallamokat iparkodtam belőle kicsalni, hogy némileg visszaadhassam zenében annak a remek beszédnek igazi szépségét. Igen! Én még életemben annál szebben, lelkesebben nem hallottam Kossuth Lajost dicsőíteni. Mintha tündérország minden szépségeivel, minden gyöngyeivel lettek volna kirakva azok a verssorok, amelyek annak a furcsa köpenyeges embernek az ajkáról elhangzottak. Ki lehet ez az ember, akinek a szájából ezeket a magasztos szavakat hallottam, kérdem egyik úrtól, aki szintén Kossuth Lajost jött ünnepelni.
- Hát biz' az, Pista barátom, egy költő - felelte a kérdezett lelkesedve.
- Költő!?
- Költő bizony, még pedig nemcsak Kossuth-verseket tud költeni, hanem olyan nótákat is, amelyek ha a maga hegedűjében benne volnának, vagy meg tudná őket kottázni, még híres emberré válhatnék, és úgy repülne, mint a madár.
- Igen, ha nekem is volna egy olyan bűvös köpenyegem.
- Hát vegyen magának egyet.
- Hiszen vennék én örömmel, csak olyan szívet is adnának hozzá, mint amilyent az a köpenyeg takar. Kérdezősködésemet egy újabb felköszöntő szakította félbe, ami szintén a köpenyeg alul harsogott elő lángolóan, tűzzel.
Azóta tíz esztendő múlt el, és időközben megismerkedtem avval a köpenyeges költővel, s egyszer-egyszer elcsentem a köpenyegét, aminek az lett a következménye, hogy csakugyan beteljesedett a tanácsadó úrnak a szava. Szárnyam nőtt, s repültem, de csak a bal szárnnyal, mert a jobb szárnyat a költőnek a köpenyegje vezérelte."

A nevezetes Pósa-asztal állandó tagja Dankó Pista

Pósa Lajost Nagy Vince színigazgató szerződteti 1883 kora őszén színházi titkárnak, így kerül Pósa Szegedre. Sz. Szigethy Vilmos mint levéltár-igazgató megtalálja az akkori fizetési jegyzéket is, és eszerint az igazgatónak havi 200, a titkárnak 70 forint az illetménye. 1883. október 14-én pedig már a Szegedi városi színház, Pósa Lajos titkár úr prológusával nyílik meg. A nyitómondatokat az ismert primadonna, Lánczy Ilka mondja el. Utolsó sorai ízelítőt adhatnak az emelkedett hangulatból, ugyanakkor az ünnepi prológus kissé avítt stílusából is:

"Oh, Múzsa, jer! Foglald el trónodat!
Nemzet virága hódolva fogad.
Itt a király s az ország nagyjai
A zengzetes magyar szót hallani.
Hazaszeretet szóljon ajkadon,
Bűbájitól visszhangozzék a hon!"

"Csinosnak csinos volt, de akár el is maradhatott volna" - írja a megnyitóbeszédről Mikszáth kissé rosszmájúan, de felettébb őszintén.
Az akkor már Szegeden élő költő, újságíró és színházi titkár úr, Pósa Lajos főhadiszállásnak a szerkesztőség mellett, és a színház közelében lévő Hungária Szállót tekinti. Ideverődik az az írói és művészi, valamint az érdeklődő emberekből álló csapat, amely Pósa Lajos vezérsége alatt áll akkoriban. Hol is található a Pósa-asztal Szegeden?
A Tisza partja közelében álló régi Hungária - merthogy idővel lett egy másik Hungária is, az új - szóval, a régi Hungária szálló is volt és kávéház is egyben, ami 1948 után pedig étteremként üzemelt. Az államosításnál ugyanis egységesen felszámolják a polgári életvitelhez kapcsolható teljes intézményrendszert, így a kávéházakat is. Lesz belőlük eszpresszó, cukrászda, vagy étterem. Minthogy a Hungáriában korábban is étkeztek, kézenfekvő lett az éttermi átminősítés. Ám akkor, Pósáék idejében a régi Hungária egy része kávéházként üzemelt, ennek a kávéházi résznek a ". bal sarka volt a mienk" - írja Békeffi -, ahol a híres-neves Pósa-asztal állott egykor. "A kávéházi terem egyik üveggel elválasztott részében volt a szegedi írók és íróbarátok törzsasztala" - pontosítja Gárdonyi Géza egyik visszaemlékezésében.
A szállót és a később már vendéglőként működő részét még az 1977-es év végén zárják be, felújítás végett, ám ez a felújítás évtizedeket csúszik. Szeged egyik legvidámabb, és irodalmi életét tekintve egyik legnagyobb múltú, legpezsgőbb helye tetszhalottként emlékeztet sokáig a száz évvel korábbi országos hírű múltjára. Málló falait, középütt lefutó díszes lépcsőjét, impozáns belső terét a hamuszürkévé váló ablaküvegen keresztül lehetett csak látni az elszánt érdeklődőknek, egészen addig, míg az első komolyabb viharkárok idején valakinek nem támad az a mentő ötlete, hogy deszkázzák be teljesen az ablakait - igaz, akkor még nem is kellett tartani a hajléktalanok önkéntes helyfoglalásaitól.
Pedig egykor volt itt jókedv, gondtalanság, tréfa, évődés, komoly vita hajnalokig elegyesen. A Hungáriában biztosan meg lehetett találni azt, akit másfelé hiába kerestek Szegeden. Egyebek közt "Pósa Lajos géniusza is itt találkozott Dankó Pistáéval", sőt, mint mondják: "Itt írta legszebb verseit maga Pósa Lajos is."
Ide járt akkoriban Gárdonyi Géza, Mikszáth Kálmán, Békeffi szerkesztő úr is - akinek fia lett az 1930-as évek nevezetes konferansziéja Békeffi László, és akinek keresztapja lett akkor a nevezetes palóc, Mikszáth Kálmán. Állandó törzsvendége Herman Ottó is, akkor Szeged város képviselője, és gyakorta ott ült a Pósa-asztalnál Dankó Pista, vagy ahogy Gárdonyi Géza emlegeti: a "cigány Petőfi".

Dankó Pista és a színház

Dankó Pista dalai, szerzeményei helyet kapnak a színháztermekben is, nagy valószínűséggel a Pósa-asztalnak köszönhetően. A második nevezetes Pósa-Dankó-szerzemény, a "Habra hab siet." kezdetű műdal, Blaháné betétszámaként Lukácsi Sándor "Rebeka" című népszínművében, a pesti színpadokról lesz már országosan népszerű. Ettől kezdve a szegény szegedi cigány poéta előtt megnyílnak a pesti nagy zeneműkiadók eladdig csukott ajtói is.
Szegeden, a városi színházban, 1886-ban Molnár György "Zsellérleány" című népszínműve már Dankó Pista betétdalaival kerül a nagyközönség elé. A publikum pedig a darab szegedi bemutatóján két gyönyörű babérkoszorúval tünteti ki a nóták szerzőjét, Dankó Pistát. A népszínmű néhány dala hetek alatt válik népszerűvé a monarchia Magyarországának szinte teljes területén. Ilyenek, mint a "Páros élet legszebb a világon.", meg az "Isten veled, vén eperfa.". A népszínművek kapcsán megkezdődik Dankó Pista színházi karrierje is. Innentől fogva rendszeresen megjelennek dalai egy-egy népszínműben, de ezzel párhuzamosan önálló szerzeményei is rendre sikert aratnak. Idővel a "Szegény Laci", "A leányasszony", "Rebeka", "Gyimesi vadvirág", "Cigányszerelem", "A halász szeretője" című népszínművek dalait mind ő írja.

Első és utolsó önálló népszínműve: a "Cigányszerelem"

Egyszer önálló népszínműírással is megpróbálkozik "Cigányszerelem" címmel. 1898. május 6-án bemutatja Óbudán a Kisfaludy Színház. Hamisítatlan Dankó-premier. Pestről átvándorolt kíváncsiak tömege lepi el színházat és környékét. Egy szegénysorból világhírnévre szert tett cigány fiú históriája elevenedik meg a színpadon, aki dicsőségszerző körútra indul egy nap, s hátrahagyja övéit, feleségét, apját, leánytestvérét, hogy azután később megérkezzék a világot járt, kifinomult ruhákban járó cigányként. Az újsághírekből ismert Rigó Jancsi és Chimay hercegné romantikus története alakul át népszínművé Dankó keze nyomán. Sokáig azonban nem időzhet visszatértében az ifjú cigány, mert künn az állomáson egy hercegkisasszony várja, és a pompa. A fiú hirtelen kiábrándul az övéivel való találkozásból. Nem tetszik, hogy ruháit mocskos purdékezek érintik. Lehangolja a sok kopott vályogház is a cigánysoron. Visszatér hát a megismert új világhoz, a gazdagsághoz, ám az állomásra elkíséri őt volt családja, és az elhagyott régi felesége is. Aztán egy pillanatban meggondolja magát, ráébred, hogy a pénz és a gazdagság a hercegnőé, az övé egyedül csak a hivalkodás, s visszatér régi asszonyához egy nagyszabású cigányesküvő közepette. Dankó ezzel a morális fordulattal teszi végképp népmeseivé a zenés darabot. A népszínmű fogadtatása forró a premier napján. Ám a Dankó-nóták behízelgő dallamai sem képesek tíz előadáson túl többet fűteni a közönséget. A kritika meg is írja az őszinte szót, miszerint azt szeretnők, hogy Dankó Pista mennél több szép nótát szerezzen, és mennél kevesebb népszínművet írjon, mert népszínművet sokan tudnak írni, de jó nótákat annál kevesebben.

Jaj be csillagos az ég,
Jaj be fényes, jaj be szép!
Gyöngyvirágom, szívem a szívedért ég.
Bogár szemed ragyogása oly kedves,
Azért vagyok szerelmes
Ölelj, rózsám, ölelgess, ölelgess.

Szeretlek én sokáig
Egészen a halálig, halálig!
Avagy tovább az ítélet napjáig,
Ha megfújják a trombitát, se félünk,
Eltakar a szerelmünk,
Azután is megélünk, megélünk.

A sikeres nótaszerzőpáros: Dankó és Pósa

Dankó 1887-ben írja az egyik legelterjedtebb dalát Pósa szövegére, a "Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány." kezdetűt, amelyet a "Szőke kislány, csitt, csitt csitt." a "Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál", és amelyet az "Egy csillag se ragyog fenn az égen" kezdetű

dalok követnek.

Azután csak néhány dal a sok-sok itt született közös szerzemények közül:
"Nem átkozom ibolyakék szemedet", "Szegedében szokása a leánynak", Ne gyónj nekem, minek gyónnál", "Hallod rózsám, Katika", "Eltörött a hegedűm, nem akar szólalni", "Nem vagy legény, Berci", "Nincs szebb lány a magyar lánynál", "Nincsen a császárnak olyan katonája", "Nem jó, nem jó minden este a kapuba kiállni", "Elmegyek a tengerszélre", "Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagyharangja". stb.

Ádám Jenő zenetudós a nótáról.

"Mosolyra rezdül az ajak, amikor a szót kimondja: nóta! Édesded mosoly, mert szívet melegítő még a rágondolás is. Néha tán fanyarkás, hisz a nóta csak afféle zenei semmiség. Kinek, hogy! De bizony kedves semmiség. Így érzi ezt minden magyar. Mióta terem? Van annak vagy 200 esztendeje, hogy a magyar muzsika kertjében növekedni kezdett. Első virágait: Egressy Béni Petőfi-dalait, a múlt század eleji nagy nemzeti megújulás tavaszán hozta. Aztán, hogy '49-ben odalett a vetés, a nehéz időkben, mint sudár nótafák dalvirágai libbentek lélekről lélekre. A kiegyezés világában a '48-as szellem ébren tartója: a nóta!..."

A nótafa szegény marad, mint a templom egere

Az akkor nagyon divatos ún. "dalpályázatokon" rendre Dankó Pista egy-egy szerzeménye viszi el a pálmát. Az egyik legnevezetesebb: a Herczeg Ferenc szerkesztette "Új Idők" című folyóirat pályázatán például 305 beérkező szerzemény közül a Pósa-Dankó páros hozza el a 300 aranykoronás első díjat, a "Zúg a szélvész, háborog a Balaton" című nótával.
Az akkor már harmincesztendős Dankó Pista addigra 313 dal komponistája. Az egész ország zengi szívhez szóló dalait, nincs olyan vidéke az Osztrák-Magyar Monarchiának, hol ne ismernék nevét és nótáit. Ő pedig lelke kifinomult érzékeny mélységét kottává változtatva, kifogyhatatlannak tűnő gazdagsággal ontja nótáit, dalait, műdalait. Ám ez a gazdagság nem párosul a megérdemelt földi javak bőségével. A zseni mégis szegény ember marad. Ő alkotni tud, de műveinek értékesítése, professzionális kamatoztatása igen távol áll poétai lelkétől, és tehetségétől. Így a hírneves szegedi nótafa szegénységében arra is rászorul, hogy hegedűje mellé vándortarisznyát is kössön.

Dankó küldetéstudata - és jelentősége

Helyzetét javítandó, és Pósa Lajos együtt érző javaslatát megszívlelve 1890-ben daltársulatot szervez, amellyel több ízben bebarangolja az egész országot, ám a siker jobbára a megélhetéshez elegendő. Egy kedvező felkérés következtében még Oroszországban is jár a daltársulatával. Túl a pénzszerzésen és megélni vágyáson az a nemes cél is vezérli Dankót ezeken a vándorutakon, hogy a magyar népdal terjesztésében vállaljon komoly ismeretterjesztő szerepet, mind idehaza, mind pedig külföldön, kompenzálva a megszámlálhatatlan akkor hazánkban működő német vándor daltársulat áldásos és felettébb hatásos működését.
Hogy megértsük mindezt, látnunk kell a kiegyezéskori hazai viszonyokat, ahol elsődlegesen az a legszembetűnőbb a mai szemlélődő számára, hogy a szabadságharc utáni osztrák megszállást követően a német nyelv kap prioritást az élet szinte valamennyi területén. Felerősödik egyebek közt a német nyelvű színjátszás szerepe, az állam által jelentősebben támogatott német színházak révén, és az országot járó német vándortársulatok nagy száma révén is, a "dalcsarnokok", korcsmák, a német mintájú zengerájok a német kultúra mindennapos hírnökeiként szórakoztatják a polgárosodó magyar lakosságot. Az anyanyelven történő otthoni beszélgetéseket leszámítva a hétköznapi élet beszélt nyelve is felzárkózik a hivatalos német nyelv mellé fokozatosan, a boltokban, a piacokon, a korcsmákban. Vannak ugyan magyar nyelvet ápoló kiadványok, újságok, színházak, de ez nagy tömegeket valljuk be nem nagyon érint. A "nép" ugyanis dolgozik, fizetést kap, mulatozik, oskolába se nagyon jár - főképp vidéken - nemhogy újságot, könyvet vásároljon, vagy éppen a csillagászati árú színházjegyeket megváltva úri huncutságokra verje el a kevéske pénzét. Ekkor érkezik egy mindent elsöprő különös magyar dalhullám - és a hullámok csúcsán maga Dankó Pista -, amely hullám eltalálja a magyar nép érzésvilágát, lelki beállítódását, és ráadásul olyan közegben jelenik meg, amely rövid idő alatt igen népszerűvé tud válni. A dal, a nóta világa olyan perzselően hat milliókra, hogy képes még arra a csodára is, hogy a magyar nyelv hívei mellé állítsa a legkételkedőbb németnyelv-pártiakat is. Olyan nemzeti öntudatébredést idéz elő szomorkás, szerelmes, vidám dalaival, amit korábban emberfia nem látott. Ady Endre - Dankó halálakor - verset ír hozzá, íme az utolsó előtti szakasza, jól tükrözi ezt a nemzetfelfogást:

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Akinek a lelke elvágyódik innen,
Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,
Akinek a lelke magyar földön árva,
Megmenti, megtartja a te magyar lelked,
A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,
A te duhajságod, a te kacagásod...
Visszaadtál nekem egy vesztett világot!...

És nem csak Adynak, Ady generációjának, hanem az egész országnak ad vissza "egy veszett világot". Dankó működése beleesik annak az izzó nemzeti fellendülésnek az áramlatába, mely a kiegyezés után indul meg. Blaháné magyar pacsirta éneke zeng, virágját éli a népszínmű, benne számtalan Dankó Pista-dallal, cigányzenekarok alakulnak, s az ország, benne a főváros is lassan ismét magyarrá válik lelkében.

Egressy Béni Petőfi-dalai, Szerdahelyi, Zimay, Bognár Ignác, Dóczy József magyar dalai mellé és elé kerül lassan Dankó Pista számtalan dalával. Kit érdekel akkor, hogy népies műdal, vagy magyar nóta-e, vagy népdal? Kit érdekel a zeneesztétika kifinomult kategorizálási hóbortja? Ha tudós urakon múlik, akkor talán egy elhalóban lévő nyelv egyes emlékeit gyűjtheti már csak Bartók és Kodály húsz-harminc év múlva össze. De nem így történt. Épp Kodály és Bartók mutatnak rá a Dankó Pistát követő nagy "népdalgyári portékakészítők" működése kapcsán a nép igazi énekeire, régi értékeire, és működésükkel kinyitják ezeknek a tiszta forrásoknak zsilipjeit. Ám, hogy ez bekövetkezhessék, szükség van egy jókor, jó időben érkező cigány poétára, aki képes felrázni a nemzet szunnyadó lelkét szépséges, kedves, rabul ejtő dalaival, szívet tépő melódiáival.

Juhász Gyula: Dankó Pistának

Húzd rá, cigány, te örök áldott
Virulj mindig, dicső nótafa
Halhatatlan lelked ragyogását,
Be ne födje feledés hava.

A Pósa-Dankó-"korszak" másodvirágzásának ideje

Pósa Lajos nagy valószínűséggel 1889. december 1-jéig titkárkodik Szegeden, a városi színházban, utána ő maga és kompániája átköltözik a fővárosba. El-elmaradozik a dal- és nótaszöveg-írás is, és néhány esztendő múlva az akkor még Szegeden élő, hírneves zenész levelet ír Pósához, benne az újbóli közös munkálkodásra biztat - tegyük hozzá, eredménnyel. Íme Dankó Pista 1893. december hó 1-jén, Szegeden kelt levelének egynémely részlete:
"Írt nekem vagy kétszáz nótát, szebbnél-szebbet. (mármint Pósa Lajos - a szerk.) Bánatosat, vígat, szerelmeset, fájdalmasat, vagy amilyent igaz szívének kedélyállapota tolmácsolt. Én azokat a nótákat mind kottára szedtem, de egyszer csak a jó Isten megirigyelte a sorsomat, és eltüntette a köpenyeget gazdájával együtt. El a jobbszárnyat, nekem pedig itt maradt a bal, s azzal repdesek most ide s tova, de csakhamar kifáradok, mert azoknak a költőknek, akik most nekem verseket írnak, nincsen olyan köpenyegjük, hanem frakkban és klakkban járnak.
Kérem, igen tisztelt Pósa úr, ha találkozik avval a köpenyeges költővel, adja át neki ezt a szerény kis darabocskát, s mondja meg neki, hogy az ő költészetének tüze mellett melegedtem fel, s írtam meg, ahogy tudtam. Valamint arra is kérem, hogy azt is mondja meg, ha esetleg elveszett a köpenyegje (amit nem hiszek), vegyen egy másik olyat, s írjon abban nekem nótákat, s küldje el avval a címzéssel, hogy: SZÁRNYAK - Dankó Pistának" - írja Dankó Pósának négy évvel azután, hogy Pósa elhagyja Szegedet, s vele némiképp Dankót is. Nos, talán épp a fenti levélnek köszönhetően a Dankó-Pósa szerzőpáros másodvirágzása datálható ettől az időszaktól fogva, mind a barátságuk, mind pedig a közös nótaszerzeményeik terén.

Gárdonyi Géza és Dankó Pista barátsága

Gárdonyit, az ismert írót 1888-ban még Pósa ismerteti össze Dankó Pistával Szegeden. Gárdonyinak Dankóval való barátságát számos levél és közel 60 együtt szerzett nóta őrzi, azóta is. Gárdonyitól tudjuk, hogy Dankó Pista zenei játéka az autentikus cigány és magyar népi elemeket idézi, sokszor teljesen szabadon kezelt, improvizatív elemeket is felvillantó, igazi örömmuzsikálás. És Gárdonyi leírásának köszönhetően maradt fenn az a folyamat is, hogy miképp formálódik születésétől fogva népszerűvé válásáig egy-egy Dankó-nóta.
". Egy őszi délután benyitok a Hungária kávéházba. Ott látom Dankót egy szögletben. Ceruzával írt a márványasztalra, hangjegyeket." Azután odament a cigányokhoz, ezek cincogtak a hegedőiken, egykettőre megtanulták az új nótát, s hamarosan be is mutatták a jelenlevőknek. "Másnap már az utcán énekelték. Egy hét múlva zongorázni hallottam."
Gárdonyi barátsága simítja helyére azt a kialakuló konfliktust is, vagy nevezzük így: érdekes "vetélkedést", amelyet tulajdonképpen a sajtó erőltet a kor két nagy cigány muzsikusára, a hegedűs Dankó Pistára és a cimbalmos Lányi Gézára. Ráadásul mindegyik jeles dalszerző. Többen egymás ellen is ki akarták játszani őket, a sajtó hasábjain buzdítva egymás ellen a feleket. Dankó kontra Lányi. Végül Gárdonyi oldja meg a problémát. Nagy visszhangot kiváltó cikkben dönti el a vetélkedést azzal, hogy Dankó hegedűvel, Lányi pedig cimbalommal király a maga helyén. Ezzel az értékeléssel nemcsak hogy elhárítja a bajt, hanem a másik nótaszerző, Lányi barátságát is megszerzi Gárdonyi.
Az "Április" című Gárdonyi-verskötetben "Göre Gábor nótái" címmel egy ciklus található, tíz nótával. Korabeli kedveltségük adódik a Göre-könyvek népszerűségéből, ám abból is, hogy 1901-ben mutatják be "A bor" című színművet, amelyben a Göre Gábort alakító Ujházi Ede énekli estéről estére az egyik legsikerültebb Gárdonyi-Dankó-dalt, a "Pintzei nótát".
A "Pintzei nóta" értéke a roppant egyszerű, tömör szövegében rejlik, mely egyfelől megtévesztésig a népdal hatását kelti, másfelől lélektanilag helytáll magáért, hiszen a kapatos ember nehezen birkóznék meg a "bonyolultabb" beszéddel. Az első versszak, a nyitány afféle "belépő", amelyben megfogalmazódik a borivás szerepe és "filozófiája":

Ez a világ mi vóna,
Ha egy kis bor nem vóna!
A szép asszony mög a bor,
sej! Mögvigasztal mindönkor.

Talán sokan felfigyelnek arra, hogy akár ez a sor is, de a többi Dankó-nóta szövegének egynémelye szintén felkerül a népi folklór faliszőttes, és konyhai varrottas témái és szövegei közé, amolyan vásárokon vásárolható konyhai népi bölcsességek közé, úgy, hogy a többségnek fogalma sincs eredetükről. Mint "házi áldás" ott szerepel a konyhaasztal melletti falakon, gyakran egy életen keresztül. De a fenti sorokkal találkoztam már boroshordóra pingált "eredeti népköltés" szintjén is, ami épp azt bizonyítja, hogy mennyire találkozik a nép gondolkodásmódjával, érzelmi világával az, amit Dankó dalai képviselnek. A nép kisajátítja magának, visszaveszi, és bekerül a folklór azon ágába, ahonnét már nehéz megkülönböztetni egyik-másik dalától. A népdalgyűjtő folkloristák a megmondhatói, hány és hány esetben, és milyen formában bukkannak fel Dankó dalai mint régi "népzene". Pedig akkoriban húsz-harminc évre, ha tehető a keletkezési idejük, a korai népdalgyűjtéstől visszafelé számítva.

Wekerle Sándor és Dankó Pista

Olyanféleképpen hangzik ez a két név így együtt, mintha az anekdoták világából röppent volna ki, az egy király, egy cigány mesélőjének fantáziájából. Pedig de nagyon emlegetett két név volt valamikor! A "Wekerle hozta törvénybe" kezdetű nóta a polgári házasság intézményének bevezetésének idején szerte az országban felverte a szerelmesek lugasainak csendjét. Korábban csak egyházi ceremóniához kötötte a törvény a házasság szép eszményét, a Wekerle-törvény értelmében azonban pap nélkül, az anyakönyvvezető előtt kimondott szó vált törvényessé.

Wekerle hozta törvénybe
Ne essünk rózsám kétségbe,
Apád megbékül
S rabbinus nélkül
Lehetsz a párom, kedvesem
Anyád se bánja
Hogyha a lánya
Pap nélkül lesz a hitvesem.

Dankó Pista 1896 táján

A millenniumi időkben a híres vendéglátó-negyedben, az úgynevezett Ősbudavárában muzsikált Dankó Pista. Bár néhányan állítják, de nem igaz, hogy bárkinek pénzért elhúzta volna a nótáját. Pénzt persze elfogadott, ha adták, de rendelni azt nem lehetett. Kivéve Zsótér Andornak, akit Dankó Pista atyai barátjának tekintett. Annál is inkább nem ment ez a nótarendelősdi, mert Dankó nem tiszta cigányzenét, de még csak nem is magyar nótát játszott. Színházzenészi ismereteiből, autentikus cigány és magyar népi elemekből összegyúrt, sokszor teljesen szabadon kezelt, improvizatív elemekkel egyénített örömmuzsikát húzott a mulatozók fülébe.
Szerény keresményéből ekkoriban az alföldi Csengődön vásárol szőlőt. Gárdonyihoz írt leveléből tudjuk, hogy szőlőjében érdekes nevekkel különbözteti meg a lejtőket és emelkedőket. Így volt Jókai-domb, Pósa völgye, Feszty-határ, Nóta-fészek, és volt "Göre-járvány" is, Gárdonyira utalva.

Hiába a jóakarat - Dankó Pista haldoklik

Ám amikor dalterméseinek fürtjeit már boldogan szüretelhette volna, az 1890-es évek vége felé betegeskedni kezd. A sok küzdés megtöri amúgy is gyönge szervezetét, és a sok nélkülözés a tüdővész halálos csíráját ülteti el benne. Wlasics Gyula kultuszminiszter, Jókai Mór, Pekár Gyula, Gárdonyi Géza, Pósa Lajos, Herczeg Ferenc, Blaha Lujza, egyszóval nagynevű barátai összefognak, és San Remóba küldik, de meggyógyulni ott sem tud. Hazatérve Budapestre a Szent Rókus Kórház első emeleti kórtermében várja a lassú halált. Betegágyánál jár Jókai Mór, Békeffi Antal, Gárdonyi Géza, Feszty Árpád, a festő, de meglátogatja őt többször Blaha Lujza is. Eljön a kedves Czutor Béla is Hódmezővásárhelyről, az a Béla cigány, akiről született a nevezetes Dankó-nóta: "Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál."

Halála

Neves közéleti személyek Pósa Lajos kezdeményezésére levelet fogalmaznak Szeged város tekintetes Tanácsának, amelyben kérik, hogy miközben a zseniális dalköltő utolsó tusáját vívja, bár az orvostudomány lemondott már róla, ám ő maga "melódiával teli szívének minden hitével csügg az életen - méltányolva nagy szülöttének halhatatlan érdemeit, halála esetén kegyeskedjék hazavitetni a dalköltő holttestét, s forró kívánat szerint az édes szülötte föld, pihentető hantja alá eltemettetni. Hadd süssön dicső sírjára örök csillagként Szeged szerető szíve" - áll a levélben, amelyet legelőször is dr. Jókai Mór írt alá. Utána következnek sorban: Rákosi Viktor (az író, a Sipulusz), Fadrusz János (szobrászművész, aki néhány hónap múlva követi Dankó Pistát), Bartha Miklós (ellenzéki újságíró), Várady Antal (a reformnemzedék jelese), Koroda Pál (költő), ifj. Ábrányi Emil (költő, publicista), Pekár Gyula (író, politikus és miniszter), Herczeg Ferenc (drámaíró), Száva Gyula, Zempléni Árpád (költők), Jakab Ödön, Pósa Lajos, Eötvös Károly. stb.
A nótafa végül is 1903. március 29-én távozott az élők sorából, szerető hitvese karjaiban, apósa jelenlétében. Holttestét ünnepélyes keretek között Budapestről Szegedre vonaton szállítják, és ott temetik el.

Dankó Pista temetése

"Most van a nap lemenőbe'
Kimegyek a temetőbe."

1903. március 31-én, keddi napon zajlik a temetés, amely Budán kezdődik el, a Pauler utcai gyászház udvarára állított érckoporsó körül. A tömeg a környék utcáit már órákkal korábban sűrűn ellepi. A szertartás alatt a Népszínház kara énekel. Aschenbrenner József segédlelkész, Dankó régi híve szenteli be a koporsót, amely után Herczeg Ferenc, az írófejedelem mond gyászbeszédet. Majd a koporsót gyászhintóra teszik, és megindul a rengeteg ember Pest irányába, az alagúton keresztül. A tömegben a fővárosi és a szegedi cigányok ötszáz fős serege is a kísérők között van, Rácz Pali vezetése alatt. Ötszáz cigány Dankó ötszáz nótájának egy-egy emléke, és jelképe. Hátborzongató - mesélik a szemtanúk -, ahogy rázendítenek egyszerre a "Most van a nap lemenőben" kezdetű Dankó-dalra a menetben. -, hogy fogalmat alkothassunk róla ma, elég a száztagú cigányzenekar játékára gondolni. A menet a Nyugati pályaudvarra vonul, ahol teherkocsira rakják a koporsót, s Szegedre indítják a vonatot. A tömeg egy része, a család és az ismerősök, valamint Pósa Lajos, a költő jó barát, és Tömörkény István, az író, a szegedi küldöttség vezetői kísérik a halottat. A szegedi pályaudvaron a szegedi, a hódmezővásárhelyi, továbbá az aradi és a temesvári cigányzenekarok várják a koporsót, és zenével kísérik be a városba, a kultúrpalota elé. Ott Pósa Lajos tartja a gyászbeszédet, azután kimegy a tömeg a temetőbe, ahol a magyar dalpoétát átadják az örök nyugalomnak. A díszsírhelyet Szeged város biztosítja. A temetőben tartott végső elválás idején Pósa és Tömörkény tartanak búcsúbeszédet, amelyben gyűjtésre hívják fel az ország lakosságát, hogy a város nagy szülöttének lehessen szobra a városban.

Dankó Pista szobra Szegeden

Pósa a temetés idején már beteg, de lelkes agitációja a szobor megvalósulásának érdekében nem marad eredménytelen. Lassan, de gyűlik a pénz, és főképp neki köszönhető, hogy kilenc évvel később, 1912-ben felállításra kerül Margó Ede Dankó Pista-szobra, a szegedi Tisza-part közelében, az előtt az épület előtt, amelyben annyi sok Dankó-nóta született. A régi Hungária kávéház ablakából, ha valaki kitekint, most már örökké ott látja a dalköltő törékeny alakjának mását.
"Olyan voltál, mint a madár. Isten sugallatára daloltál. Gyönyörű nótáid ide zarándokolnak az ország minden tájékáról. Igaz magyar költő voltál. A régi hagyományoktól megihletett, nemzetközi lélektől leplezett magyar dalköltészetnek aranyfonalát tovább szőtted, borongattad, varázsoltál belőle egy egész dalbirodalmat, amelynek te lettél aranypalástos fejedelme, te szegény, kopott cigányfiú." - mondta búcsúzóul a jó barát és hű dalszerzőtárs, Pósa Lajos.
Szeged, vagy ahogy Dankó Pista emlegette, Paprikaország egyik jelképévé vált a Dankó-szobor. Turistáknak, helyben lakóknak illik meglátogatni, megemlékezni a nagy magyar cigány dalköltőről, és elfogyasztani egy Dankó Pista kedvencéül is szolgáló fejedelmi szegedi halászlét, ami attól szegedi, hogy míg a dunai halászlébe tészta is kerül, addig a csontjáról lefőtt többféle hal passzírozott sűrítményét teszik a kissé csípős, forró szegedi hallevesbe.

Dankó Pista utóélete

Jávor Pál főszereplésével, 1940-ben, film kelti életre a hegedű szerelmesének alakját, természetesen néhány, a film kedvéért megváltoztatott életrajzi elemmel keverten.

Az Artisjus Egyesület a magyar nóta műfaj magas színvonalú művelésének elismerésére 1999-ben Dankó Pista-díjat alapított, sőt, nevét viseli a Szeged és Budapest között közlekedő intercity vonat is.
A kiváló prímás halálának évfordulóján a szegedi belvárosi temetőben megemlékezést és koszorúzást tart a város, a nevét viselő egyesület és a Szeged Cigányzenekar.

Hegedűjét Pósa Lajos, míg utolsó húrjait Gárdonyi, az egri remete őrizgette.
Pósa özvegye 1923-ban: "Közel nyolcszáz dala zeng a nép ajkán. Ebből négyszázat maga Dankó Pista zenésített meg, akinek szintén drága jó uram emeltetett szobrot."

Ady Endre: Dankó

Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld
Volt az én testemnek életet adója,
Földből élő ember az édesapám is,
Olyan rég nem szóltam magyar szóval róla.
Magyar ott a síkon, szívig magyar minden,
Magyar a vér is még az én ereimben.
Hej, hogy olyan ritkán emlékszem meg róla,
Hej, hogy messze tőlem az Ér-mosta róna!...
Nem tehetek róla!...

Énrólam talán ezt eleve rendelték,
Fáradt volt a lélek, hogy belém lehelték,
Novemberi nap volt, sárgult már a róna,
Nincs bennem elég tűz, nem tehetek róla!

Énbennem csak vágy van, messze-messze szálló,
Valami névtelen, valami borzalmas,
Valami sóvárgó...
Úgy-úgy agyonhajszol, úgy-úgy kerget innen,
Úgy-úgy húz magához az idegen isten;
Keletről szakadt törzs napnyugatra szállnék,
Fénynek teremtődtem s árnyék lettem... árnyék...
Nincs bennem magyar tűz - mea culpa - nincsen...

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten!
Kanyargó Ér mentén... Óh, szállj csak rám, álom! -
Lássam meg a múltat. Aranyozott szárnyon
Borulj rám: hadd tudjak gyermekmódra sírni,
Szálljon meg oly kéj, mit nem lehet elbírni...

Tele van a szívem... Holdas, enyhe éjjel
Mámorossá tesznek erős vadvirágok,
Kábultan pihenve hallgatok egy nótát,
Gyermek szemeimből a könyű szivárog,
Egyszerre szakad rám kárhozat és éden,
Leányok nótáznak csendes faluvégen,
Reszket mellettem a vadba oltott rózsa...
Óh, szent, égből lopott, magyar lelkű nóta...

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Akinek a lelke elvágyódik innen,
Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,
Akinek a lelke magyar földön árva,
Megmenti, megtartja a te magyar lelked,
A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,
A te duhajságod, a te kacagásod...
Visszaadtál nekem egy vesztett világot!...

Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld
Volt az én testemnek életet adója,
Földből élő ember az édesapám is,
Olyan rég nem szóltam magyar szóval róla.
Visszajött az űzött, agyonhajszolt lélek,
Amit csak álmodtam, amibe' csak hittem!...
Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Hogyne szeretnélek, hogyne éltetnélek...