Létrehozás ideje: 2009-12-02 Szerző: Ménes Márta
Az éttermi cigányzene is a magyar kultúra része
A cigány származású zenészek körében az utóbbi évtizedekben igen jelentős változás történt: a cigányzene, pontosabban a városi magyar cigányzene nem kap elég teret, s habár igény lenne rá, pénz nincs. A magántulajdonba került éttermeknek nem éri meg élő zenében gondolkodni, azt a néhány helyet pedig, ahol még szól a cigányzene, csak a tehetősebbek és a külföldiek tudják megfizetni. A mai cigánymuzsikus-generáció a zenélés mellett kénytelen más munkát is vállalni, megélni ugyanis nem lehet belőle. Emellett tendencia, hogy a kvalitásos magyar cigányzenészek jó része inkább külföldön próbálkozik. Mielőtt részletesebben belemennénk a cigányzene mai helyzetének ismertetésébe, érdemes tisztázni, milyen ágai vannak, ebből ugyanis sok félreértés adódik.
A városi cigányzene a 19. században keletkezett magyar népies műzene, amelyben az akkorra megerősödött cigánymuzsikus-dinasztiák erősen részt vettek. Ez az, ami világhírűvé vált, s amelyért a külföld is rajongott. Ezzel szemben a falusi cigányzenében, amelyet a táncházmozgalom magáévá tett, erősebbek a folklórhagyományok, s játékstílusában tükröződik az a több száz éves zenei hagyomány, amely a városiból esetleg már hiányzik. A harmadik csoport a cigányoknak mint önálló etnikumnak a zenéje: saját zene, saját tánc cigány nyelven. Összeállításunkban az elsővel, azaz a magyar cigányzenével foglalkozunk.
Megváltozott társadalmi ízlés
Balogh Kálmán a világ legismertebb cimbalmosai közé tartozik, saját zenekara, a Balogh Kálmán és a Gipsy Cimbalom Band mellett számos formációban közreműködik, fellépett egyebek között a Carnegie Hallban, és készített közös lemezt David Murrayjel. Habár városi cigányzenészcsaládból származik, tizenéves korában bekapcsolódott a táncházmozgalomba, ugyanakkor a falusi népzene mellett a kortárs zene és a dzsessz is hatott a művészetére. Világzenét játszik, azaz autentikus folklórt mai ruhában. Szerinte a cigányzene jelentőségének csökkenése egyenes arányban van a társadalmi ízlés formálódásával. „Ma már a popzene a népszerű. Angolszász hatás alá került a kultúránk, amely megengedte, hogy a tradicionális zene háttérbe szoruljon. Hozzáteszem, a világzenében ezek különböző ötvözetei tovább élnek” – mondta. A cimbalmos véleménye szerint Magyarország imázsához a mai napig hozzátartozik a cigányzene, de mint mondja, „ha külföldi zenészek arra kérnek, hogy vigyem el őket egy olyan helyre, ahol jó cigányzene szól, akkor bajban vagyok”.
Balogh Kálmán szerint a cigányzene fénykora az 1910-es, 1920-as évekre tehető, bár még a hatvanas-hetvenes években is virágzott. A hanyatlás az 1980-as évek közepén kezdődött. „Pedig, ami annak idején hódító útjára indult, az valóban fantasztikus volt. A külföldi nagy zenészek is felismerték, hogy valami olyan született, ami ugyanolyan értékű, mint mondjuk, Amerikában a fekete dzsessz. Mára ez sajnos nemigen maradt életben, alig vannak cigányzenészek. Hol vagyunk már attól a gazdagságtól, amikor Budapesten több száz cigányzenekar muzsikált” – jelentette ki.
Balogh Kálmán szerint az itthoni és a külföldi helyzet között nincs nagy különbség, s habár kereslet mindenhol van a cigányzenészekre, megélni nem lehet belőle. Ebből következik, hogy a cigánymuzsikus-családok már nem tanítják fiaikat zenére, inkább más szakma felé terelik őket. „Sajnos nincs meg az a perspektíva a magyar kultúrában, hogy magyar folklór cigányzenéből mai magyar szerzemények szülessenek. Pedig ha ezek népszerűvé válnának, akkor újraéledne ez a stílus, s igény is lenne rá” – hangsúlyozta Balogh Kálmán.
Privatizációs leépítések
Buffó Rigó Sándor, a 100 Tagú Cigányzenekar művészeti vezetője és prímása szerint a privatizálás indította el azt a lavinát, ami elvette a cigányzene pozícióját. „A rendszerváltáskor azok az éttermek, ahol cigányzene szólt, megszűntek, a privatizációkor a zenekarokon spóroltak, így leépítették őket. Az öttagú zenekart először háromtagúra csökkentették, aztán már az sem kellett” – mondta a prímás, aki szerint az emberek megszokták ezt a helyzetet, azonban a zenekar prímásaként folyamatosan azt tapasztalja, hogy a mai napig igénylik a cigányzenét. Buffó Rigó Sándor hozzátette, a klasszikus pályán ugyanezek a problémák – több diplomás zenész játszik a 100 Tagú Cigányzenekarban, mégsem tudnak megélni belőle. „A kultúra alultámogatottsága a legnagyobb gond. Minden olyan dolgot megbénítottak, ami régen működött” – jelentette ki.
A prímás szerint a cigánymuzsikus-társadalom azt a pozíciót, amelyben a rendszerváltás előtt volt, már soha nem éri el. „Ha a magyar cigányzene, a magyar nóta van olyan jó, hogy felvigyük a színpadra, akkor el kellene gondolkodni azon, hogy érdemes-e támogatni. Ez a zene nemcsak a magyar cigányoké, hanem a magyar embereké is” – mondta Buffó Rigó Sándor.
Lukács Miklóst a fiatalabb cimbalmosgeneráció legjobbjának tartják, aki Borbély Mihálytól és Balázs Elemértől kezdve Palya Beán és a Dresch Quarteten át Mitsouráig több etnoközeli és dzsesszformáció nélkülözhetetlen közreműködője. Cigányzenészcsaládból származik, édesapja éttermi cigányzenész, ő viszont már nem indult el ezen az úton – annak a generációnak a tagja, amelynek képviselőit már a klasszikus pályán indították el. „Hogy miért nem követtem édesapámat? Nos, az éttermi cigányzenészek szomorú sorsát jellemzi, hogy ma már nincsenek meg azok a helyek, ahol a hatvanas, hetvenes években ezek a zenekarok játszottak. Ezt a hanyatlást már a nyolcvanas években lehetett érezni” – mondta Lukács Miklós, s hozzátette, gyerekként nagyon érdeklődött a cimbalom iránt, édesapja mégsem akarta, hogy cigányzenész váljon belőle. Később, mint mondta, apja ezt meg is bánta, ugyanakkor belátta, hogy nem lett volna érdemes ezen az úton elindítani a fiát.
Lukács Miklós szintén elkeserítőnek találja a cigányzene mai helyzetét. „Édesapámék a nyolcvanas évek elején rengeteget jártak külföldre a Pannónia Vállalat szervezésében, népszerűsítették a magyar cigányzenét. Ez is megszűnt, a szakma magára hagyták” – mondta. Továbbá nagy problémának tartja azt is, hogy a néhány megmaradt cigányzenés étterem a magyar embernek megfizethetetlenné vált.
A hagyományoktól a dzsesszig
Tony Lakatos Németországban élő világhírű dzsessz-szaxofonos példája azért érdekes, mert ő egy igen nagy tradíciójú cigánymuzsikus-családba született (a legendás prímás Bihari János hetedik leszármazottja), mégis más hangszert és műfajt választott. „A családomban évszázadokra visszamenően mindenki hegedűs volt. Természetesen én is ezen a hangszeren kezdtem, öt-hat évesen vettem a kezembe először hegedűt. Tizenöt éves koromig játszottam rajta, kicsit tovább is, hiszen az volt a kikötés, hogy ha el is kezdek szaxofonozni, nem hagyhatom abba a hegedűt. Így pár évig párhuzamosan játszottam a kettőn” – mesélt a kezdetekről Tony Lakatos. A dzsesszre könnyen rátalált, hiszen apja is nagy dzsesszkedvelő volt, a hetvenes években még Duke Ellington koncertjére is elvitte fiát az Erkel Színházba.
Tony Lakatos először az osztálytársa bátyjánál látott szaxofont, egyből beleszeretett a hangszerbe, és hosszas győzködés után sikerült rávennie a szüleit, hogy vásároljanak neki egyet. „Belementek, de még mindig csak azzal a feltétellel, ha nem hagyom abba a hegedülést. Aztán látták, hogy jobban szeretem a szaxofont. Azért ez elég nagy dolog, hiszen sem előttem, sem utánam senki nem választ(hat)ott más hangszert a családban, csak a hegedűt” – hangsúlyozta a dzsesszzenész, aki kezdetben főként John Coltrane, Miles Davis és Charlie Parker lemezeit hallgatta.
Tony Lakatos a hazai cigányzene helyzetét illetően elmondta, nagyon sajnálja, hogy Magyarország imázsához már nem olyan formában tartozik a cigányzene, mint régen. „Nem csak az éttermi cigányzene szűnt meg, egyáltalán élő zene kevés van ezeken a helyeken, aminek elsősorban gazdasági okai vannak” – mondta. A szaxofonos kiemelte, hogy hazánkban rengeteg fiatal és tehetséges dzsesszzenész van, mint mondta, „talán Magyarország az egyetlen ország Európában, amely ezt elmondhatja magáról, annak ellenére, hogy nem túl rózsás az itthoni dzsesszhelyzet”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése