olvsó

Kedves Olvasóink!

Liszt Ferenc így szólt a"czigányokról".

"Ha Radicsot hallom, szinte eltűnik a valóságos környezet. Az erdők illata csap meg, a források csörgedező zenéje és egy szív mélabús vallomása, mely szenved és ujjong - szinte egy időben.
Nézetem szerint, ehhez a zenéhez nem szabad hozzányúlni. Sőt, óvni kell a hivatásosok kontársága ellen.
Ezért hát becsüljék meg jobban a cigányzenészeket, hogy ne legyenek többé egyszerű szórakoztatók, akikkel ünnepségeik hangulatát emelik, vagy pezsgőzés közben a fülükbe húzatnak!
Ez a zene igazán van olyan szép, mint az Önök csipkéi, vagy hímzései. Miért nem becsülik meg jobban, miért nem szeretik ugyanúgy?"

2015. február 20., péntek

Elhunyt Horváth Zsuzsa, az első magyarországi cigányprímásnő


Képtalálat a következőre: „kegyelet gyertya”

2015 Február 19    Forrás: RomNet - Hidvégi-B. Attila

Elhunyt Horváth Zsuzsa, az első magyarországi cigányprímásnő, a 100 tagú Cigányzenekar tagja. A Rajkó Zenekar alapítóját 72 éves korában érte a halál - tudatta a gyászhírt a RomNettel fia, Tolnai András nótaénekes.



Horváth Zsuzsa, a világon egyedülálló cigány prímásnő 1943. március 6-án született Pomázon. Zenész dinasztia sarja. Édesapja, Horváth Gyula zenekarvezetőként, prímásként élte életét. 

Halálának gyászhírét fia, a nótakirály, Tolnai András közölte a RomNettel, felidézve, a prímásnő 55 évet töltött sznípadon. Tanítványai voltak többek között  Mága Zoltán hegedűművész  és  Roby Lakatos is. 

Horváth Zsuzsa temetéséről később intézkednek. 

A prímásnő




Tolnai András énekel. A képen, az énekes édesanyja látható :Horváth Zsuzsa, a világon egyedülálló női zenekarvezető-prímásnő.

A RomNet egy korábbi, a Magyrnóta honlapján megjelent interjúval emlékezik az elhunyt prímásnőre.

A cigányprímásnő



network.hu

Horváth Zsuzsa, az első magyarországi cigányprímásnő, a Rajkó Zenekar alapító tagja Pomázon született. Autodidakta módon kezdett el kislány korában hegedülni tanulni, majd a szentendrei zeneiskolába járt. Apját korán elveszítette, így kenyérkereső nélkül maradt a család. Mikor meghallotta, hogy megalakul a Rajkó Zenekar, meghallgatásra jelentkezett. Ezt követően Boross Lajosnál, a legendás cigányprímásnál tanult. Ezt követően a Rajkó Zenekar Rottenbiller utcai általános-és zeneiskolájában folytatta tanulmányait. Később nívós éttermekben és a 100 tagú Cigányzenekarban játszott.

 -Tudtommal anyai ágon rokonságban áll a Zsolnay-családdal.
 -Igen, a édesanyám nagynénje volt a két híres Zsolnay –lány, Olga és Rózsi. Ők az 1920-as években világhírű operaénekesek, színészek voltak. Zsolnay Olgának Harold Lloyd, a világhírű komikus volt a férje, testvérének, Rózsinak pedig báró Perovich Ödön. A művészi ambíciót viszont édesapámtól örököltem. Apám muzsikus volt, és a szentendrei Béke Szállóban játszott, s nagyon sok nótát tudott. Halála után, mikor már jól tudtam hegedülni, én is játszottam, majd tányéroztam a Békében. Egy –egy alkalommal 200-300 Ft-ot kerestem. Ez azért volt lényeges, mert a Rajkó Zenekarban kezdetben nem kaptam fizetést. Az útiköltséget viszont állták, ami azért számított nekem, mert sokáig Pomázról jártam be Pestre. Aztán jött egy felkérés az NSZK-ból, s azt rendesen megfizették. Ebből a pénzből csináltattak ruhát nekünk, s abban léptünk fel a varsói VIT-en. Kimentünk, de a ruháink nem érkeztek meg utánunk. Valakinek nagyon megtetszhetett…1958-tól már fizetést is kaptunk. Azt ki kell emelni, hogy a minket külföldön mindenütt szerettek, s hatalmas sikereink voltak. Nagyon sokat köszönhetek Boross Lajos prímásnak, akitől nagyon sokat tanultam. Az az igazi cigánymuzsikus, aki rögtönöz, aki szabad szárnyára engedi a maga szeszélyét. Lassan-lassan megtanultam a futamokat, hangszökéseket, akkordfogásokat, a tremolókat és a mesterségnek ezer csínját-bínját, ami már a művészettel határos. A dallam csak dallam, fel kell díszíteni, hogy cigánymuzsika legyen. A kotta nem elég, azt mindenki lejátszhatja. A művészet jelenti az igazi pluszt.


 -Amíg nem kapott fizetést, addig miből élt a család?


 -Egyrészt abból, amit én a tányérozásból hazavittem, de nővérem akkor már szövőnőként kereste a kenyerét. Anyukám pedig mosónőként dolgozott.


 -1953-ban jött létre a Rajkó Zenekar. Öt év alatt mennyi nótát kellett megtanulnia?


 -Ne várja el tőlem, hogy pontos számot mondjak. Nem dicsekvésképpen mondom, de ha most valaki itt eljátszik nekem egy nótát, azt megjegyzem, s fül után máris el tudnám hegedülni. Nagyon hamar tanultam meg mindig a nótákat, a Rajkónál ezért az volt a gúnynevem, hogy magnófejű. 


-1953-ban hány tagja volt a zenekarnak?  


-Voltunk legalább ötvenen. Nagyon sokan voltunk, alig fértünk el a próbateremben. Az ország minden részéről áramlottak a jelentkezők. Mindig is rangot jelentett a Rajkóban játszani, így felvételi vizsgák is volt. Előfordult, hogy bejött egy gyerek, nem volt se hangszere, se kottája. Ránézett a gyerekre Farkas Gyula karmester, művészeti vezető, s azt mondta neki: fiam, te bőgős leszel. Gyuszi bácsinak olyan nagy rutinja volt, hogy ránézésre meg tudta állapítani, ki tehetséges, s kinek milyen hangszer való. Ez az illető a mai napig bőgőzik. Később táncosok is voltak az együttesben.


 -Milyen emléket őriz Farkas Gyuláról?


 -Róla csak felsőfokon tudok beszélni. Ő volt a zenekar karmestere, és kiválóan tudott hegedülni. Ki merem jelenteni, hogy a nagy magyar cigánymuzsikusok mind az ő keze alól kerültek ki. Még azt is megtanította a gyerekeknek, hogyan üljenek muzsikálás közben. Nem csak oktatta, hanem nevelte is a Rajkó tagjait. A zenekar nevelőapja volt. Mi pedig tovább szerettük volna vinni a cigányzenész családoknál természetes és magától értetődő tradíciót.


 -Tartják a kapcsolatot egymással a volt Rajkósok?


 -Természetesen. Figyelemmel kísérjük a másik pályafutását. Akkoriban nagyon nagy szegénység volt, s éppen ezért az egyik cél az volt: emeljük ki a fiatal, tehetséges, muzikális cigánygyerekeket. Sikerült elérniük a Rajkó alapítóinak, hogy a cigányzenét a kocsmai muzsikálás színteréről a világ nagy színpadjaira juttassák el A Rajkó Zenekart 1953-ban Szigeti Pál igazgató és Farkas Gyula azzal a céllal hozta létre, hogy az ország különböző pontjain élő roma fiatalok számára lehetőséget teremtsen a cigányzene hagyományainak ápolására, valamint továbbfejlesztésére. Most is vannak kimagasló tehetségek, de nincs állami törődés. Hiányzik a tehetséggondozás. Fiam, Tolnai András, a magyar nóta királya, -aki már nyilatkozott az önök lapjának - s mégis otthon ül, s várja a felkéréséket. Még gondolni sem merek arra, hogy miből fognak élni a mai tehetségek, ha megérik a nyugdíjas kort. Az én nyugdíjam sem éri el a 80 ezer forintot, a csekkek pedig egyre jönnek.


 -Ön volt az első magyarországi cigányprímásnő. Mikor lett azzá?


 -Már a Rajkónál is egy voltam a többi prímás között. 1967-ben eljöttem a Rajkótól. Levizsgáztam a szakszervezetnél, s előadóművész lehettem. A salgótarjáni Karancs Szállóban muzsikáltam három éven keresztül, s ott lettem prímása egy hattagú zenekarnak. Sokat tanultam a Karancsban, mert ebben a szállóban egy nagyon nagy tudású cigánykarmester dolgozott. Ő nem csak magyar nótát, hanem mást is tanított nekünk, pl. kortárs klasszikus zenét, így Hacsaturján műveit is. A Karancs Szállóból mentünk ki egy fél évre az NSZK-ba, mert meghívták a zenekart. A nyugat-német turné után már a Krisztina körúti Zöldfa Étteremben muzsikáltam ugyanazzal a zenekarral, mint a Karancsban. Előtte Járóka Sándor és zenekara játszott ott, így bele kellett adni apait-anyait ahhoz, hogy méltó utódjai legyünk.

 -Nem volt nehéz ez a sok költözés? Pomáz, Budapest, Salgótarján, NSZK, Buda…


 -Nem, mert a vándorlás benne van a cigányok vérében. Verdi Trubadúrjában éneklik: „vándor cigánylegény, ha megpihen az úton.” De mostanában szinte mindenkinek utaznia, vándorolnia kell a megélhetés miatt. Nagyon sok pesti színész játszik vidéken, s fordítva. Nem nagyon lehet válogatni a felkérések között, már az nagy szerencse, ha hívják valahová a művészt. Manapság nagyon ritka az, hogy valaki húszon évesen bekerül egy társulatba, egy zenekarba, s onnan megy nyugdíjba.
 -Senki sem csodálkozott azon, hogy nő létére pírmás lett?
 -Nem, de nekem be kellett bizonyítanom azt, hogy jó vagyok ezen a poszton. Büszkén kijelentem, hogy a Karancsban csak kiváló zenészek játszottak.


 -Milyen zenéket játszottak a Karancsban?


 -A magyar nótán kívül játszottunk filmzenéket, rapszódiákat, Sarasate-t, klasszikusokat is. Nagyon szeretem az orosz klasszikusokat is. Mi nem csak cigány zenét játszottunk. Abból nem is lehetne megélni. Később a 100 tagú Cigányzenekar tagja lettem, de mellette muzsikáltam éttermekben is.


 -Tanítással is tetszik foglalkozni?


 -Nagyon sokat tanítottam és a manapság is vannak növendékeim. Már abból meg lehet állapítani azt, hogy valaki tehetséges-e , amikor felveszi a hegedűt. A vad zenét sosem szerettem, olyat nem is tanítok. Közelebb áll hozzám az Ave Maria és Massenet Thaisának Meditációja. A melódia nélküliség nem az én világom. Mindig lélekből muzsikáltam. Minden népnek meg van a maga zenéje, amit ápol. Nálunk erről nem lehet beszélni. Száműzik a médiából a népzenét, a nótát, a népdalt. Egyetlen egy tévécsatornán lehet csak látni cigány muzsikusokat. Az is szörnyű, mikor amatőr zenészek pénzt adnak azért, hogy muzsikálhassanak egy kereskedelmi tévében. Ezek az emberek lejáratják a nótát és elriasztják a nézőt a műfajtól. Ma csak annak a nevét ismerik az emberek, akiről ír a bulvársajtó és szerepel a kereskedelmi tévében.


 -Budai Béla zongoraművész említette, hogy régebben sok étteremben volt élő zene, s mostanra ez megszűnt. Mi ennek az oka? Pénztelenség, vagy az igénytelenség?


 -A pénztelenség. Szeretik a magyar nótát az emberek, de nincs pénzük a vendéglátóhelyeknek arra, hogy megfizessék az igazi, nagy művészeket, ezért megy sok helyen a kamuzenélés. A szintetizátorba be van táplálva a zene, s felette áll az emberke, s úgy tesz, mintha nyomogatná a billentyűket. Ez egy nagyon szomorú tendencia.


 -Tanítványainak elmondja, hogy manapság korán sem rózsás jövő vár a cigány muzsikusokra?


 -Hogyne. Vannak, akiket le is beszélek a zenélésről. Nemrég jött hozzám egy apuka, hogy vállaljam el a gyermeke zeneoktatását. Azt mondtam neki: nem éri meg zenét tanulni. Amit nekem fizetne, azt fektesse be egy jövedelmezőbb szakma elsajátításába. A cigány muzsikusok és az általuk előadott zenei anyag Magyarországon épp úgy, mint más országokban, történelmileg szorosan kapcsolódik az uralkodó kultúrához és annak zenei fejlődéséhez. Nálunk a magyar nótának kitüntetett helye volt a mindennapok zenei kultúrájában, ám a rendszerváltozás óta egyre inkább háttérbe szorult. A felszínes nyugatiasodás, az amerika-majmolás, a gépi zene előrenyomulása sok muzsikust fosztott meg hagyományos megélhetési lehetőségétől. S bár a legelismertebb muzsikusok, ha szerencsések, még találnak munkát, sokkal kevesebb az esélyük azoknak, akik régebben éttermekben és kávéházakban zenéltek. Helyzetüket csak nehezíti, hogy a zenei nívónak megfelelően kialakult hierarchiát nem szívesen hágják át a muzsikusok, és inkább vállalják a nehézségeket, semmint olyan helyen játszanának, ami rontaná presztízsüket. A számos kedvezőtlen tényező eredményeként ma fennáll az a veszély, hogy eltűnik ez a régi és sokaknak meg mindig fontos hagyomány, amivel nemcsak a cigány muzsikus világ, de az egész magyar kulturális élet is szegényebb lenne. Valóban szomorú kort él nemcsak a cigányzene, hanem maga a nótázás is. A szintetizátor majdhogynem kiirtotta a cigányzenét, a televíziókban, rádiókban alig hallani igazi nótaszót. Lassan sehol sem lesz autentikus cigányzenekar, hiszen az igazi cigányzenei műfajt, a szakmai, mesterségbeli tudást, az előadásmódot csak az öregektől, a zenekarban játszva lehet ellesni, elsajátítani, s lassan nem lesz aki továbbadná tudását. Amint említettem közszolgálati televízióból hiányzik a nótaszó, nem készítenek cigányzenekarokkal felvételeket. A fiatal és nagyon tehetséges cigánygyerekek nem folytatják a cigányzenei tradíciót, mert nem látnak benne perspektívát. Inkább a klasszikus pálya felé orientálódnak, ami nem baj, mert a Zeneakadémián meg lehet tanulni hegedülni, de a hagyományos cigányzenei műfajt már nem. Az is gond, hogy a hit is kezd kihalni az emberekből, pedig hit nélkül nem lehet játszani, nem lehet igazi művész valaki.


 -Istenhívő?

 -Az vagyok. Tizenhárom éve egyedül élek, az utóbbi években sok minden megviselt idegileg, s több infarktuson estem át. Ha valami rossz ért, s megpróbáltatások voltak az életemben, a Jóisten velem volt, és segített nekem. Nem követelek sosem az Úrtól, csak kérek. És mindig elfogadom azt, amit ad nekem. Nemrég mondtam a Horváth Mihály téren álló templom plébánosának: „Ferenc atya, most is ám egy zenekarban vagyok. Hogy melyikben? Abban, amelyik minden nap a rózsafüzért imádkozza a templomban.” Hálát adok az Istennek azért, hogy fel bírok kelni az ágyból, s megköszönöm neki azt, hogy segített a pályán, s a fiamnak is tálentumot adott. De nem csak az emberekért imádkozom, hanem az egész teremtett világért. Az állatokért is, hogy ne bántsák őket a prémvadászok. Sajnos manapság az emberek „átlépnek” a másikon, nem figyelnek oda a többiekre. Az emberek általában csak akkor képesek a mélységből kikerülni, ha valamilyen eszközzel meg lehet őket érinteni, vagyis a lelküket nem csak a maguk baja foglalkoztatja, hanem azzal is törődnek, hogy mi van a másik embertestvérükkel, akinek lehet, hogy sokkal nagyobb a gondja, mint neki. Ösztönözni kéne az embereket, hogy figyeljenek egymásra, gondolkodjanak azon, hogyan lehet egymásnak segíteni, mivel lehet egymás életét szebbé tenni, megkönnyebbíteni.


 -Azt hogyan fogadta, hogy fiát a magyar nóta királyává koronázták?


 -Ennél nagyobb öröm nem ért életemben. Ha valaki, akkor ezt Bandika tényleg megérdemli. Nem vagyok elfogult vele, nagyon szép hangja van, s nem él vissza a tehetségével.


 -Ha visszatekint az elmúlt évtizedekre, van olyan szakmai döntése, amit utólag megbánt?


 -Nincs. Ma viszont sok mindent másként csinálnék. Nem voltam egy kilincselő típus, s azt tudom: ahhoz, hogy előrejusson valaki, ez nélkülözhetetlen.


 -Itt a Józsefvárosban tudják a szomszédok, hogy milyen múlt áll maga mögött?


 -Természetesen. Azért szomorú vagyok, hogy nincs egy olyan klubunk, ahová mi, zenész cigányok be tudnánk ülni, s elbeszélgetni egy kávé mellett.


 -Ha ma valaki meghallja azt a szót, hogy cigány, nem biztos, hogy Dankó Pistára gondol, hanem a közelmúlt véres eseményeire.


 -Tudja, az emberek szeretnek általánosítani. Ahogy a magyarok közt is vannak ingyenélők, dologtalanok, bűnözők, úgy a romák közt is akadnak. Ők bizony szégyent hoznak ránk, becsületes, munkás, zenész cigányokra. Van egy réteg nálunk, aki utcai kéregetésből, tolvajlásból él. Ezt kár is tagadni. Csak az a gond, hogy manapság, aki szeretne dolgozni, az sem találja meg számítását.


Medveczky Attila  2009.11.13.



Képtalálat a következőre: „kegyelet gyertya”