olvsó

Kedves Olvasóink!

Liszt Ferenc így szólt a"czigányokról".

"Ha Radicsot hallom, szinte eltűnik a valóságos környezet. Az erdők illata csap meg, a források csörgedező zenéje és egy szív mélabús vallomása, mely szenved és ujjong - szinte egy időben.
Nézetem szerint, ehhez a zenéhez nem szabad hozzányúlni. Sőt, óvni kell a hivatásosok kontársága ellen.
Ezért hát becsüljék meg jobban a cigányzenészeket, hogy ne legyenek többé egyszerű szórakoztatók, akikkel ünnepségeik hangulatát emelik, vagy pezsgőzés közben a fülükbe húzatnak!
Ez a zene igazán van olyan szép, mint az Önök csipkéi, vagy hímzései. Miért nem becsülik meg jobban, miért nem szeretik ugyanúgy?"

2011. augusztus 31., szerda

A szívem nótából van…

A szívem nótából van…

Beszélgetés a kitüntetett Lakatos Mihállyal

A Magyar Köztársaság elnöke augusztus 20 -án Lakatos Mihály előadó művésznek, prímásnak a magyar és cigányzene megismertetése érdekében végzett tevékenységéért, magas színvonalú előadóművészi munkásságáért "A Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagrend keresztje" kitüntetést adományozta.

- Azt mondták nekem egyszer öreg romák, hogy gyermek születésekor az a szokás a cigányoknál, hogy a bölcsőben feléje nyújtanak egy vonót. Ha megfogja, akkor muzsikus lesz, ha nem fogja meg, akkor valami más. Önnel is így történt?

- Hogy velem így történt -e vagy sem, azt nem tudom, de a mi családunkban 150-200 évre visszamenőleg prímások voltak a fiúgyermekek. Így a tradíciót folytatva én is az lettem.











- Általában a romagyerekek - mielőtt még iskolába mennének - már az apjuktól, vagy a család valamelyik tagjától egy-két nótát megtanulnak. Mesélne arról, hogy kezdődőt a muzsikus pályája?

- Nálunk ez nem így volt. Hatévesen vitt el apám a zeneiskolába Jámbor Böskéhez hegedűt tanulni. Azt mondta, először a hegedülés és szolfézs alapjait tanuljam meg utána, jöhet a nótázás.

- Mikor muzsikált először cigányzenekarban?

- A Rózsadomb étteremben, 1958-ban voltam zenekargyakornok édesapám zenekarában. Nagyon sokat tanultam édesapámtól és kollegáitól.

- Mit lehetett ellesni, megtanulni? A régi nótákat, a szakma íratlan szabályait?

- Egyszerűen mindent. A prímásnak nem csak muzsikálni kell tudni, nagyon fontos az elegáns viselkedés, a vendégekkel való kommunikálás akár több idegen nyelven is, és nagy repertoárral kell rendelkezni. Sosem lehet tudni, mit kérnek éppen az asztalnál. Azt ugyebár nem mondhatom: "elnézést kérek, de régen játszottam és várjon, félre megyek, kigyakorolom, és mindjárt visszajövök…" Hiszen azért prímás, hogy mindig felkészült legyen, és ne érje meglepetés.

- Volt-e prímás példaképe?

- Elsősorban az apám, aki ragyogó neves prímás volt, de id. Magyari Imre, Toki Horváth Gyula, Lakatos Sándor is, meg a Pertics Jenő bácsi. Vele kapcsolatban hadd mondjak el egy kedves történetet. Tizennégy éves lehettem, mikor édesanyám azt mondta, most elviszlek egy "úri cigányhoz" - a Fortuna étteremben muzsikált Jenő bácsi -, és nézd meg, hogy kell a vendégekkel foglalkozni. Ezt nehéz elmondani, ezt látni kellet, bár tizennégy évesen másként éli meg az ember, mint ha most élném meg. Jenő bácsi egy született úriember volt! Emlékszek, 1975 -ben Münchenben, a híres Piroska csárdában muzsikáltam. Az üzletvezető, Hoffmann úr azt kérdezte tőlem: "Lakatos úr, hogy van az a mágnás cigányprímás, a Jenő Pertics?" Tizenöt évig "udvaroltam" neki, míg elfogadta a meghívást, hogy a Piroska csárdában játszon. Csak két hónapra volt hajlandó egyszer megtisztelni az üzletet. Naponta öt-hat Rolls Royce állt az étterem előtt, még Bécsből is eljöttek, hogy személyesen hallják Jenő Perticset. Ilyen neves "raj"(úri) cigány volt Pertics Jenő, akinek nagyon nemes vendégköre volt.

- Mikor alakította az első önálló zenekarát?

- 1968-ban álltam a saját zenekarom élére, amit apámtól örököltem meg. A sors iróniája, hogy éppen a Rózsadomb étteremben kezdtem, ahol édesapán hosszú-hosszú évekig játszott, s ahol tanuló voltam az Ö zenekarában. Nagyon nagy szakmai kihívás volt számomra az apám vendégköre, mely minduntalan összehasonlított vele. Az üzletvezető a szakma legkiválóbbja volt - Szilmeiszter Mihály -, aki a Gundel és a Hármashatárhegy étterem vezetője is volt, és apám gyerekkori barátja.

- Mikor járt először külföldön?

- 1962-be' még nem voltam tizennyolc éves, a bátyámnak, Lakatos Tóninak a zenekarában voltam segédprímás. Egy hathónapos vendégszereplésre mentünk Japánba. A Mikádóban muzsikáltunk, ami akkor a világ legnagyobb lokálja volt. Sajnos, abból a zenekarból már sokan nem élnek, mint például Mocsár Feri Pepe, Zsolnai Feri, Csikós Vili. De 1973-ban mint már prímás ismét visszatértem Tokióba a saját zenekarommal, és megint hat hónapot töltöttem ebben a csodálatos városban.

- Azt hiszem, ha úgy kérdezem: hol nem járt külföldön, talán könnyebben tudna válaszolni?

- Nagyon sokfelé muzsikáltam, így csak néhány helyet említek. Londonban a Grawner Haus-ban (ami a világ egyik legelőkelőbb szállodája), az Intercontinental hotelben három alkalommal, a caracasi Tamanaco hotelben, a Miami Intercontinentalban, a kuwaiti és dubai Hiltonban, Jeruzsálemben a Dávid Király hotelben, ami a világ legpatinásabb szállodája és a Torontó Intercontinentalban.

- Ön nem csak külföldön, de itthon is mindig előkelő hotelekben és éttermekben muzsikált…

- 1970 -től a Gundel étteremben muzsikáltam 1973 -ig. Akkor bezárták, és egy óriási felújító munkába kezdtek. 1973. augusztus 22 -én kezdtem a Duna Intercontinental Randevú éttermében, ahol 1980 -ig játszottam. 1980-ban az addigra felújított Gundel étterem igazgatósága ragaszkodott hozzá, hogy a zenekarommal én nyissam meg. Három évig játszottunk ott és újabb kérésre az Astoria szállóba kerültem. 1985-ben a felújított Béke Radishon Szondi éttermébe kezdtünk játszani. 1987-ben Menyhárt Lajos úr - a Duna Intercontinental igazgatója - felkért, hogy menjek "Csárda" éttermébe a zenekarommal, ami mindig is a vágyam volt. Egészen 2002-ig muzsikáltam ott.

- Miért éppen ez a "Csárda" étterem volt a vágyálma?

- A legelőkelőbb étterem volt. Egy olyan vezető gárdával, mint Menyhárt Lajos úr, Stern László - aki jelenleg a monte carloi Kabdaj Mariotte Hotel generál direktora -, a mesterszakácsok, a pincérek elegáns kiszolgálása, a héttagú cigányzenekar és a vendégkör miatt talán az ország, de lehet, hogy egész Európa elsőszámú hotelje és étterme volt.

- Sok hírességgel találkozott munkája során?

- Egy nagyon kedves világhírű hegedűművésszel, Shlomo Mintz -cel a mai napig is nagyon jó kapcsolatban vagyok. Érdekes az a történet, ahogy megismerkedtünk. Londonban muzsikáltam, és egy zenei magazinban olvastam Shlomoról, hogy egy magyar professzornőtől, Fehér Ilonkától (Ilonka Weisz) tanult hegedülni Izraelben. Shlomo egy év múlva Magyarországra jött koncertezni és az Intercontinentalban szállt meg. Este lejött a "Csárda" étterembe vacsorázni, és nagy érdeklődéssel hallgatta a magyar cigányzenét. Később, mikor beszélgettünk, nagyon meglepte, hogy milyen sokat tudok az életéről. Amellett, hogy a világ egyik legnagyobb hegedűművésze, egyben a legaranyosabb, legközvetlenebb embere is. De muzsikáltam én Gidon Kramernek, Jichaak Sternnek, Spivakovnak, Szvjatoszlav Richternek, meg sok színésznek is: Omar Sharifnek, Elizabeth Tailornak, Madonnának, és sok politikusnak.

- A világ legkiválóbb hegedűművészeinek muzsikált. Milyen zenét kértek Öntől?

- Természetesen csak magyar "Gipsy" -t (magyar cigányzenét). Kesergőket, nótákat, cigánydalokat és csárdásokat, kadenciás-variációs frisseket. Mindenki el volt ragadtatva. A nagy művészek imádják a magyar cigánymuzsikát. Mindannyian azt mondták, hogy a legkifejezőbb, legszórakoztatóbb és legvirtuózabb zene a világon. Azt mondták, hogy amit a magyar cigányprímások és zenészeik tudnak - mindent kívülről játszanak, színesen harmonizálnak, azonnal variációkat képesek játszani műfajtól függetlenül -, azt nem lehet tanulni, arra születni kell!

- Egyesek szerint a cigányzene jelenleg válságban van. Így látja Ön is?

- Szomorú és rossz a cigányzenészek helyzete ma Magyarországon. A rendszerváltás és az ezzel járó adórendeletek a cigányzenét megszüntették, majdhogynem kiirtották. A közszolgálati televízióban legalább tíz éve nincs nótaszó, nem készítenek cigányzenekarokkal felvételeket, amit nem értek, mert a magyar és az egyetemes zenekultúrának is része a cigányzene. A fiatal és nagyon tehetséges cigánygyerekek nem folytatják a cigányzenei tradíciót, mert nem látnak benne perspektívát. Inkább a klasszikus pálya felé orientálódnak, ami nem baj, mert a Zeneakadémián meg lehet tanulni hegedülni, de a tradicionális cigányzenei műfajt, a szakmai, mesterségbeli tudást, az un. cigányos előadásmódot csak az öregektől, a zenekarban játszva lehet ellesni, elsajátítani.

- Húsz év múlva lesz kinek adni ilyen kitüntetést?

- Remélem, és úgy látom, hogy ez a kormány tesz és tenni is akar a cigányokért. Meg akarja menteni az értékeit, és hosszú távon segíteni akar. Egyszer már az ötvenes években átvészeltünk egy ilyen krízist, remélem, most is sikerül. Mert cigányzene nélkül nem létezik magyaros vendéglátás.

- Ön nemcsak kitűnő prímás, hanem nótaszerző is.

- 2002 -ben rendezték meg a nótaolimpiát, melyen a szerzőtársammal, egy kitűnő fiatal szövegíróval, Somogyi Zsolttal első helyezettek lettünk. Sok közös szerzeményünket énekelték, játszották CD -re. Az egyik művemet, a Tavaszi álom c. koncertkeringőmet az öcsém, Robi Lakatos - aki Brüsszelben él és világszerte ünnepelt cigányprímás -, és Stephanek Grappelli a világhírű jazz muzsikus közösen játszotta CD -re.

- Egy alkotóművész számára mindig nagyon fontos a múzsa, a család...

- A múzsa a feleségem, Éva, akivel már 38 éve élek nagy egyetértésben és boldogságban. Ö biztosítja számomra a nyugodt, kiegyensúlyozott hátteret, ami nélkül nem juthattam volna el idáig. A lányom, Zsuzsi két csodálatos unokával ajándékozott meg minket, akikben nagy örömünk van. A vejem kitűnő cigányprímás a Márvány menyasszony étteremben, és nagyon büszke vagyok rá.

- Mit szeretne elérni még az életben?

- Talán azt szeretném megélni a feleségemmel erőben, egészségben, hogy az unokáink sikeresek és boldogok legyenek.

RomaWeb, 2003-09-11

ifj. Boros Mátyás

Neves mulatságok, híres cigányprímások az 1800-évekből



A füredi Anna-bálok hírét 1831-ben, amikor Kisfaludy Sándor «Nemzeti Éneke» a karcsú, oszlopos kőházat Thalia első felszentelt templomává avatta, – kapta először szárnyra a Várvölgy szele. De a verdigály-szoknyákban pámpiskodó nemzetes kisasszonyok álmodozásaiba akkor vert csak igazán tanyát, amikor Farkas Miska nyirettyűje alatt először sírt fel örökbecsű hallgató-nótája:

«Csipkés a szőlő levele,
Nem vártalak babám, az este,
Váratlanul jöttél hozzám,
Áldjon meg az Isten, rózsám.»

A levendulaillatos Biedermeier-kor dunántúli koronázatlan zeneszerző cigánykirálya Farkas Miska volt. A tiszavidéki Kossuth-prímás Boka Sámuel és a pozsonyi Bihari Jancsi méltó utóda, akinek «Sarkantyús verbunkos»-át akkor járták a jurátusok a Vörös ökörben, amikor a kalapos király a magyar érzést elfojtó rendeleteivel ráfeküdt édes hazánkra.
Nem is kívánkoztak addig a kúriák nemes kisasszonyai főkötő alá, míg legalább egyszer az «Ida-csárdás»-tól kihevült arcukat meg nem csillogtathatták a Balaton tükrében.
Ifjúkorom egyik kedves emléke Farkas Miskával való barátkozásom. Régen volt, vagy negyvenöt esztendővel ezelőtt, hazavergődve gráci-berlini diákoskodásomból, valahogy nagyon rámkívánkozott az akkor felkapott kéziratgyűjtés. Az időben fedeztem fel egyik őszfejű kántortanítónak bibliájában őrzött húsz történeti becsű érdekes levelét nagy Rákóczi Ferencnek, melyek közel kétszáz évig egy felvidéki városka orgonájában voltak elrejtve. A nyarat győri nagybátyámnál töltöttem. Már itthon megfogamzott azon gondolatom, hogy kéziratot szerzek Farkas Miskától, kiről édesanyám gyermekkoromban oly sokat mesélgetett, a Ramasetter által rendezett iskolabálok a Vince-napi táncos névesték kapcsán.
Elgondoltam, hogy a megöregedett prímás harcban áll a betűvetéssel. Így már otthon elkészítettem híres ábrándjának, «Képeddel alszom el, képeddel ébredek» hangjegyét. Sőt tintát, tollat is vittem magammal kirándulásomra. Nagybátyámtól tudtam meg, hogy bizony nagyon lecsúszott az Európát átjárt cigányprímás. Kint lakik valahol a külvárosi Cigánysoron, rajkó unokáitól körülhemzsegve. Nem is gondolta, hogy kezébe tudom nyomni a kalamust. Nem annyira rábeszélőképességemben bizakodtam, mint inkább a Cuba-szivarokkal megtömött tárcámban. Nagy dohányos volt az öreg, így biztosra vettem, hogy a szivarok ropogtatásától megsercegteti tollát. Ebben nem is csalatkoztam. De annál nagyobb volt meglepetésem, amikor a képzeletemben kirajzolódott daliás gavallér prímás helyett, meggörnyedt cigánnyá vedlett őszfejű more-t találtam nagy pipázgatás között asztalára könyökölve. Az ismerkedést nem is a zsebemből előrakott írószerszámmal, hanem a Cuba-szivarokkal kezdtem. A szivarok látásától – a koránál tíz évvel idősebbet mutató – prímásnak felragyogott fekete szemebogara. Annak csillogás varázsolta elém a régi híres asszonybolondító Farkas Miskát. Szinte átszellemült, amikor – kapadohánnyal töltött pipáját sarokba téve – szivarra gyújtott. Mint maga mondta recsegő szóval: «Úrrá teszem magamat, mint hajdan, amikor a walesi herceg fülébe húztam nótáimat.» meg is indult belőle a mesélgető szó. Mint kényeztették egykor az angol lordok. Velük koccintgatott, ha kedvükre muzsikált. De ugyancsak elakadt az öregben a szó, ahogy kirukkoltam kérésemmel.
- Ne kívánja ezt tőlem, fiatal úr. Azóta se volt kalamus a kezemben, mióta feleségem móringlevelét «alákanyarítottam». Inkább fülébe húzom nótáimat, úgy mint régen az Anna-bálon, a híres körmagyartáncos Tallián és Kacskovics nemzetes úrnak.
Remegő kézzel felfogott hegedűjének síró szavát nem felejtem el soha. Éppoly kedves emlékem ma is a szarkaláb betűkkel a hangjegy alá felrótt névaláírása.
A gavallér cigányprímást még a régi füredi Anna-bálokról meleg barátság fűzte Csák Antal uramhoz, gróf Festetics szántói tisztjéhez, dr. Csák Árpád barátom édesapjához, akinek lelkesedéséből sugárzott ki ezelőtt 28 évvel a Balatoni Múzeum eszméje.
1860. január 16-án e levelet irányította a gazdatiszthez Farkas Miska:

Kedves Tóni bátyám!
Folyó hó 19-én Nemes-Vidon hangversenyezek, 22-ikére pedig Ramsetter, Vince-napra Sümegre invitált. A közbeeső 20-át szívesen tölteném Keszthelyen, egy táncvigadalommal egybekötött hangversenyt adandó, ha az erkölcsi sikerről biztosítanál.
Szíves válaszodat kéri igaz szeretettel
tisztelő barátod
Farkas Miska

Csák uram táblabírómagyarossággal írt válasza nem is késett:

Kedves Miskám!
Bátran jöhetsz; nemcsak erkölcsi, hanem anyagi sikerről is biztosít
igaz barátod
Tóni.
U. i. Hiszen jól tudod, hogy manapság sírva vigad a magyar!

Hamar elterjedt a híre a keszthelyi táncos hangversenynek. A keszthelyvidéki nemzetes kisasszonyok lovas-stafétákon hívták meg táncos gavallérjaikat. Korcsmáros Muki Huszonyaihegyről akkor csörtetett végig csengős négyesén Sümeg főutcáján, amikor az özvegysoron élő Rumy Lászlóné nagyasszony farsangi ebédre hívogatta Sümeg táblabíráit, táncosait. Meg is állította nyomban Muki négyesét. Őt is illette a hívó szó a másnapi ebédre.
A zenekedvelő Rumyné nagyasszony vérbeli művésze volt a fortepiano-nak. A sárga billentyűkön végigsikló finomvágású ujjai alatt megédesült a dal, meglibbent a viganó, vígan pengett a sarkantyú, ha a táncoló pároknak «incselkedőt», csalogatót játszott.
A csúszós tekintetű nagyasszony, kesztyűs kezét kézcsókra nyújtva, búcsúzkodott az úri gavallértól:
- Aztán tanuljon ám valami jó nótát Farkas Miskától, hogy fortepianón eljátszhassam.
- Hozok én akár ötöt is! Egész úton azt dudorászom hazafelé.
Mert hát nagy ricsajos legény volt Korcsmáros Muki, aki konvenciós cigánybandát tartott. Éppen úgy kiméretve a gabonajárandóságot Matus prímának, Vadas bőgősnek, mint a béresgazdájának.
A keszthelyi táncos hangversen éjjelébe bele ripakodott a Várvölgy szele. Szárnyára kapta a két nap óta hulló tenyérnyi hófoszlányokat. Farkas Miska is majdnem ott rekedt bandájával. A szántói magaslatnál úgy lapátoltatta ki őket Csák Antal uram, akinek vendéglátó háznál tovább folyt a mulatozás, míg a nagy iskolaalapító, Ramasetter Vince csengős szánjai névestéjére Sümegre nem szállították.
Rumyné nagyasszony akkor került Sümegre, amikor a hollócímeres Mátyás-billikommal együtt elcsúszott kezükről a hatvanezer holdas, Vas ás Zalát szegélyező úri birtok. Azért az özvegy menyecskének még mindig tellett a dínom-dánomra. Közmondássá lett, hogy táncos ebédjein a vizslakutyák is fagylaltot esznek.
Mojzer Imre uram nyári vendéglőjének tőszomszédságában nyújtózkodott a Rumy-kúria. Kertjének levendulaillata belerezgett Mojzer uram ivóvendégeinek meszelyes poharaiba. Áthallatszott a ritkás szünetelő fortepiano dalos szava is.
Nagy volt a készülődés Rumyné nagyasszonynál a farsangi táncos ebédhez. Ugyancsak görnyedezett Péter kocsis háta, amíg a nagy ebédlő ablakfülkéit telerakta oleanderbokrokkal s az üvegházban virító húsoslevelű kaméliákkal.
Déli harangszó tájban egymásután csilingeltek be a nagyasszony udvarába a szánkók. Gyömörey Gáspár uram a visszülésen hozta Máli és Adél csitri leányait. Bogyay Tóni szépséges asszonyával Mihálovics Idával érkezett. Nyirlakról a kertek alatt gyalog sétált be Tarányi-Oszterhueber Mihály sógorával, Deák Ferenccel. Barcza Rózát a lantpengető Magyar Ferkó kísérte. A gavallér Kisfaludy Móric – Görgey szárnysegédje – karöltve lépett be serdülő Mariska leányával. Cseh Laci nővére, Viki, a Farkas-leányokkal együtt a nagyasszonynak segédkezve, a ház gondjait intézték.
Éppen tálaltak, amikor agyonfázva, mámorosan, a négyesen becsördítő huszonyai Korcsmáros Muki, – a nagyasszonyhoz fordulva, – azzal kezdte mondókáját:
- Hoztam ám egy olyan Farkas Miska-nótát, amelyik megríkat minden szerelmes szívű leányt.
A keszthelyi hangversenyen mutatta be Farkas Miska először örökbecsű ábrándját: «Képeddel alszom el, képeddel ébredek.» A leánytopánkákat megrezegtető «Ida»-csárdásával együtt. A házigazdájának ajánlott Csikós-csárdásával majd Vince estéjén pörögteti meg a verdigály-szoknyákat.
Korcsmáros Muki vidám koccintgatása csak folytatása volt keszthelyi ricsajozásának. Fenekére is nézett egy-két-tizenháromszor a kadarkás pohárnak, mire a nagyasszonnyal a fortepiano mellé került. Az ebéd alatt a szomszédságában ülő szőkefejű Rosty Júliának dudorászta fülébe Farkas Miska ábrándját, amelyre – a nagyasszonnyal egyetemben, – már kíváncsi volt az egész társaság.
Hogy történt, – hogyan se, de mint a tavaszi sugárveréstől a bábjából kikelt pillangó, a kadarkától úgy kiröppent Muki agyából az «Ábránd» dallama, szövegével együtt. Torkát köszörülve, nagy hanggal gyújtott rá, de mint a kátyúba jutott szekér, megrekedt az első szónál.
Muki zavarát nagy hahotázva fogadta a társaság, melybe belependült Deák Ferenc tréfálkozó szava is:
- Látod Muki öcsém, miért nem kötöttél gombot a zsebkendődre, nem felejtetted volna el Farkas Miska nótáját.
Azért Romyné nagyasszony mégis megtanulta a női szíveket megdobogtató «Ábrándot». Ramasetter másnapi Vince-estéjén, amikor a széttépett vereshasú százas egyik felét a Csikós-csárdás újrázása közben ragasztotta Korcsmáros Muki a prímás homlokára. A másik felét akkor kapta meg Farkas Miska, amikor szünóra alatt Romyné nagyasszony fülébe húzta: «Képeddel alszom el, képeddel ébredek.»

***


Anyáink még most is sóhajtva emlegetik: Nem volt több olyan daliás legény, olyan finom csárdás-táncos, mint a szegény Keglevich Béla, akire csak nemrégen borult rá az egres-kátai kripta szomorú homálya.
Hej! mikor ő a híres Európa-bálok idején Orczy Saroltával kiállt a pikétre, görcsöt kapott a Sárközy ujja a sok hogy volt-tól és még a legöregebb urak is előjöttek a kártyaszobából s visszaálmodva saját boldog ifjúságukat, viharos tapsban törtek ki.
Nem tánc volt az már, de valódi poézis, a délibábos róna, a kútgémes puszták, pásztorfurulyától visszhangzó, kerek ákácerdők poézise.
Keglevich Béla volt tulajdonképpeni megteremtője a modernebb szaloncsárdásnak, s a néhány évtized előtti báli tudósítók nevét arany tollal jegyezték be a farsangok évkönyveibe.
Volt Keglevich Bélában valami ős zamatú, igazi magyar véna, a kis szalón Mokányberciség, néhány csüpp a Keglevich Miklós véréből. Mikor ifjúvá serdült, akkor a magyar ember csak a táncával, no meg a pitykés mándlijával tüntethetett és hegedűszó meg boros pohár mellet vigadt sírva.
Mikor 1859-ben, az olasz csatatereken csúfos vereséget szenvedtek az osztrák fegyverek, nálunk is szabadabb szellő kezdett lengedezni. Demonstráltak mindenfelé és mindenben. Demonstráltak mindenfelé és mindenben. Színházban, utcán, báltermekben, a megyékben restórációról beszéltek és a cigány már próbálgatta a régi követválasztási nótát:

Jaj de drága ez a húr –
Megfizeti az az úr …

Különösen Hevesben, Borsodban, a két híres ellenzéki vármegyében, folyt a mulatozás derűre-borúra és a nóta, de még a szó is mindegyre hangosabb lett ebben az országban, amelyről báró Bach Sándor, a mindenható miniszter, még csak nemrégen is azt mondta, hogy pusztán gerografiai fogalom.
Hétországra szóló dáridóval ülték meg ebbe a hajnalderengéshez hasonló korszakban Gyula napját a Gyöngyös mellet lévő Rédén, a * * * kastélyban.
Nagyon mulatós vidék volt ez akkor és középpont különösen Rédén, meg Gyöngyösön, az özvegy Szápáry József grófné kastélya volt, amelynek kapuja ősi magyaros vendégszeretettel éjjel-nappal tárva-nyitva állt a vendégnek.
Egymásután kanyarodtak be most is a rédei ákácosba a négyes, meg ötös fogatok, hozva a vidék ifjúságát, és a háziúr * * * Gyula, alig győzte a parolázást, meg a Hozott Isten öcsém-et.
Orczyak, Almássyak, Fáyak, Malatincskyak, Mocsáryak, Brezovayak, a megye ifjúságának színe-virága, feszes attilában, sarkantyúsan, darutollas kalappal a halántékon, félhold-formára bekanyarított, bodros frizurával. Orczy Félix elhozta magával Keglevich Bélát is, az akkori fiatalság bálványát, szemefényét, aki itt is a társaság középpontja lett.
Az egész országban tudták, hogy 1859 őszén, a pesti Kazinczy-ünnepély alkalmából, ő öltötte föl először a magyar viseletet, és ezért bizonyos nimbusz vette közül az Antonisz-külsejű, karcsú grófot, akit imádott az asszony és becsült a férfi.
Szápáry Józsefné leánya, Sarolta, herceg Auerspergnál volt már akkor férjnél s a hercegnővel néhány osztrák tiszt is eljött az akkor Gyöngyösön állomásozott dsidás-ezred tisztikarából.
A háziúr nem igen örvendezett ezeknek a hívatlan vendégeknek, de miután a régi jó időkben, névnapra hívás nélkül is lehetett, sőt szokás volt menni, kénytelen-kelletlen szívesen látta az osztrák hadsereg tagjait, akik mindjárt a hölgyek körül kezdtek settenkedni.
- Sohse búsuljon urambátyám, majd kitáncolom én ezeket innen! – mondá Keglevich Béla hetykén, midőn látta, hogy a házigazda ugyancsak görbe szemmel nézi az egyre leányával walcerozó báró Bülow főhadnagyot.
És csakugyan a gazdag vacsora végeztével, mikor a szomorodni lángitala is tüzelte már a vért, Keglevich Béla egyszerre csak kiugrott a parkett körepére és intve a cigánynak, derékon kapta a házi kisasszonyt:
- Három a tánc! – rikkantotta, sarkantyúját összepengetve és elkezdte azt a lánycsalogató asszonybolondító táncát, amely országos hírűvé tette akkortájban a Császárfürdő platánjait.
Hosszú volt a nóta, de nem is egy volt; – valamennyi szárazfában rekedt nótáját sorba vette a cigány, utoljára hagyva azt az akkortájt igen divatos nótát, hogy:

Az ajtóig meg vissza, meg vissza
A gyűrűmet ad vissza –

és amelynek az a sajátossága volt, hogy soha nem ért véget, vagy jobban mondva a vége volt az eleje is.
A dzsidás-tisztek, akik szintén nagyon szerettek volna már táncolni, unni kezdték a dolgot, és báró Bülow a csárdást táncoló párok közt átfurakodva oda kiáltotta a cigánynak:
- Quadrille…
- Három a tánc! – kiáltotta vissza Keglevich Béla és egy százas bankót dobott a cigánynak.
A dzsidás-tisztek összenéztek és most már egy idősebb kapitány is intett a cigánynak.
- Nem hallottak, mit mondott a főhadnagy úr, Quadrille…
- Három a tánc!... – makacskodott Keglevich Béla, majd Fáy Béla is utána, és csakhamar az egész nemes ifjúság:
- Három a tánc, három a tánc! – tombolták, kurjongatták, üvöltötték a nekihevült szittyák, és a cigány verejtékező homlokkal, gémberedő ujjal húzta tovább:

Az ajtóig meg vissza, meg vissza
A gyűrűmet ad vissza.

A tisztek összenéztek. Ez egyenesen inzultus. Aztán a kapitány intett, s a többi urak is, búcsúzva a házigazdától, korai rukkolást emlegetve, csakhamar elhagyták a kastélyt.
Mikor a cigány a vonóját keresztbe tette, az öreg Pappszász József megnézte az óráját.
Teljes három óráig járta volt éppen a csárdást Keglevich Béla.
- Ember vagy, öcsém! – szólt az öreg táblabíró a nyalka legény vállára veregetve. – Megérdemelted volna, hogy a Keglevich Miklós meg a Józsa Gyuri idejében élhess. – Sifli neked ez a mai világ!
- Úgy-e megmondtam, hogy kitáncolom a nímetet… – mondá Keglevich, verejtékező homlokát törülgetve, és diadalmas mosollyal nézett szét a társaságban.
… Nyugszik már ő is, egy régen letűnt kornak tipikus alakja, annak a kornak, midőn a Hazafiság a Nemzetiségnek járta, és mikor az adó-nem-fizetéssel meg a gombos mándlival tüntettünk a hazáért.

***

Egymás után mennek el a nagy cigányok(1): Rácz Pali, Berkes, Radics Vilmos és Balázs Kálmán. Egymásután zendül föl sírjaiknál a szomorú, búcsúzó nóta:

Lehullott a rezgő nyárfa
Ezüstszínű levele…

Verőfénye, ragyogó őszi nap volt, hogy a nagy cigányok utolsóját is kikísérték oda, ahol többé nem fáj semmi, ahonnan nincs visszatérés.
Debrecenből szakadt a fővárosba Balázs Kálmán és még Boka Károlynak volt a tanítványa, aki valamikor Ibrányi Ferinek húzta, meg Recskey Andrásnak, a kackiás Aranyiné asszonynál. Balázs Kálmán is a szabolcsi, különösen a nyíri gavalléroknak volt kedves cigánya. A hatvanas esztendőkben nem eshetett meg nál nélkül mulatság. És még Biharba is elvitték a bandáját.
Annak az időnek a politikája is meg-megszólalt hegedűjén, mikor a nagyváradi Sasban bíztatólag húzta:
Lefelé folyik a Tisza,
Nem folyik az többé vissza.
Tisza, Glyczy, Böszörményi –
Tudják az alkotmányt mérni.

De nemcsak politizált, mulatott is a hegedűje mellett Tisza Kálmán, akinek senki sem tudta úgy a kedvére húzni ösmeretes nótáját:

Vékony deszkakerítés –
Jaj de karcsú teremtés.

Valamikor a legszebb magyar embernek, Bónis Ferencnek volt ez a nótája. Ő utána – mintegy tradícióképpen – öröklődött át a biharországi gavallér urakra.
Ha Nagyváradon, Geszten lakozás volt a Tisza-házban, csak Balázs Kálmánt hívták oda. Minden úri vendégnek, atyafinak tudja ő a nótáját.
A búbánatos szerelmes dalokat húzta a legjobban. Még komponálni is csak ilyeneket szeretett és talán az egész országban nincs ma olyan nemes úr, aki egyszer-kétszer ne búsult volna az ő híres szerzeménye mellett:

Újvárosi nagyerdőben van egy fa…
Barna legény szomorkodik alatta…

Szerelmes legényeknek, leányoknak, különösen szívesen muzsikált Kálmán. És tudta azt is rendesen, melyik gavallér melyik leány vagy menyecske körül tapossa a földet.
A hatvanas évek vége felé egy ismert nevű főúr volt Szabolcsmegyének a főispánja. Legidősebb leánya híres szépség, akinek egy nagyon vidám, nagyon zajos debreceni farsang alatt egyik Wolkenstein gróf udvarolt életre-halálra. A Max-ulánusoknál szolgált Wolkenstein és Szoboszlón, Balmaz-Újvároson vagy talán éppen Vámos-Pécsen volt állomásozva.
Valamelyik elitbálra éppen a füzértáncra foglalkozott a főispán leányával, s megígérte, hogy mindenáron belovagol Debrecenbe.
A mondott napon azonban olyan tükörsimára fagyott az egész éjjen át hulló ónos eső, hogy a szép leányt ötven gavallér is biztosította, hogy nem jöhet el a gróf. Egymásra licitáltak, mert mindegyik ki akarta ütni Wolkensteint a nyeregből, s már délután mentek is annyira, hogy a körülrajongott szépség tett néhány föltételes koncessziót.
Mialatt öltözött, ugyanis maga is szentül hitte már, hogy nem jöhet el Wolkenstein. A tükörsima útra még déltől fogva szakadt a jeges hó. Istenkísértés lett volna a pusztaságban elindulni. Lovasnak, lónak veszte egyaránt.
De mielőtt elkezdték volna a kotillont, egyik kis kadét-öccsével mégis megüzentetett a szép leány annyit Balázs Kálmánnak, hogy sokáig stimmeljen. A nagy cigány értette a csíziót. Nem hiába tartották a szerelmesek patrónusának. Mert ha német volt is Wolkestein gróf, azért sokszor húzatta a főispánék ablaka alatt a magyar nótát:

Szeretlek én egyetlen egy virágom –
Szeretlek, mint senki e nagy világon…

Tudta a cigány, hogy mire jó most az a hosszú stimmelés.
A rendezők már abajgatták is Kálmánt, de ez csak egyre nyiszorogtatta még a szerszámját. Éppen tizenkettőt ütött a nagytemplom tornyán, mikor egyszer beperdült ám Wolkenstein gróf a szálába, arcát pirosra marta a zimankó szélvihara, aranyos ulánuskabátja, mely olyan volt, akárcsak a kandírozott gesztenye, tiszta, átlátszó jéggel bevonva.
Abban a pillanatban ráhúzta most Kálmán a Blaue Dunau-t, és mint pelyhet a szellő ragadta magával a gróf a szép leányt. A hoppon maradt gavallérok búsan néztek utána, de a stimmelés hozott Kálmánnak annyit, akár máskor a legeslegszebb nótája.
Különben ő is, mint Rácz Pali vagy Radics Vilmos, úri cigány volt. Nem azt nézte honnan feslik több, de hogy kinek húzza.
Messze külföldön is becsületet szerzett Balázs Kálmán nemzetének s a walesi hercegnek ő volt a legkedvesebb muzsikusa. Hosszú estéken órákszámra hallgatta. Anglia trónjának örököse a szívet, lelket megsirató magyar nótákat s akár csak a délibábos róna ringatta volna bölcsőjét, úgy elmélázott Prince Edvard, míg zokogott a hegedű.
Hogy Szabolcsban, a Nyíren, elfogyott aztán a bankó, meg a nóta, Kálmán is felkövetkezett Pestre, ahol sokáig volt kedves cigánya a nemes uraknak s muzsikált végig minden elitbált.
A régi híres pestmegyei bálokon nem is tudtak az akkori szép leányok: Ráday Eszter, Csáky Jolán, Kovách Guszta, igazán jóízűen táncolni, hacsak nem Kálmán zendítette rá az ő selyemhúrján:

Rózsabokorba jöttem a világra…

Nem vonja immár végig azt a varázslatos nyirettyűt azon a selyemhúron soha többé Balázs Kálmán.
Búbánatos hervadásban, lombhullajtó őszben tért meg pihenni a nagy cigány, Bokák, Biharik méltó utódja. Őszi hervadásban, mikor elmúlásról beszélve zúg-búg a szél, versenyt zokogva az ő kedves nótájával:

Ősszel száll a fecske madár keletre,
Jutok én még kedves babám eszedbe.
Sírva-ríva fogsz te engem keresni –
De a sírban késő lesz már szeretni.

1. A magyar Európának egyetlen nemzete, amely a cigányokat a humanitás elvén nem nyilvánított számkivetettnek, írta Liszt Ferenc naplójába.


Darnay Kálmán: Az elfelejtett nóta, valamint Gróf Vay Sándor: Három a tánc és Balázs Kálmán című novellája.

1936. augusztus Magyar Világhíradó 654. Budapest zenei újdonsága a régi híres cigányprímások kávéházi zenekara

http://filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=1994 videó



Inzertszöveg: „VÉN RAJKÓK”. BUDAPEST ZENEI ÚJDONSÁGA A RÉGI, HÍRES CIGÁNYPRÍMÁSOK KÁVÉHÁZI ZENEKARA. (MFI)


Híres szerzők énekelnek – Nótatörténeti sorozat I. rész: Kalmár Tibor (1893-1944)





























Talán kevesen tudják, hogy Kalmár Tibor, a kitűnő zeneszerző és szövegíró, e lapon elhangzó számos nóta szerzője pikáns kuplék írójaként épp 100 évvel ezelőtt kezdte pályafutását középiskolás korában. Történt, hogy az 1908-ban - a magyar nótához szintén kötődő Pete-testvérek üzleti vállalkozásaként - megalakult Első Magyar Hanglemezgyár ontotta magából a fővárosi orfeumok és kaszinók pódiumain testközelből is hallgatható kabarét és kuplét, és erre a 17-éves kamasz igencsak felfigyelt. A dolog odáig fajult, hogy a főmérnök édesapa és Liszt-tanítvány édesanya közbenjárása sem volt elég ahhoz, hogy az Eötvös reáliskola egyébként jó eszű nebulóját ki ne csapják a neves intézményből nem éppen irodalmi értékű szövegei miatt. Szülei nem tehettek mást a kezelhetetlen gyerekkel, mint hogy magántanárokkal taníttatták, és így magántanulóként érettségizett.

Napközben egy bankban kereste kenyerét, de ez az állás untatta. Már érett ifjú volt, mikor esténként Gyárfás Dezső, Steinhardt Géza, Gózon Gyula és Göndör Aurél, a kor kabarészínpadainak nagy nevettetői kötötték le esti figyelmét, szabadulva a bankhivatal merev légkörétől. Személyes kapcsolatba került velük, és egyre-másra írt kuplékat, sanzonokat és tréfákat számukra. A kabaré vérkeringésébe kerülve 1921-ben az Intim kabaré, 1922-ben a Medgyaszay Vilma nevével fémjelzett kabarészínpad igazgatása mellett művészeti lapok szerkesztésével is foglalkozott. Gózon Gyula Muskátli kabaréjának házi szerzője volt. Mindemellett az 1920-as években a Bohémvilág c.lap szerkesztője. Hegedűművészként és zeneszerzőként végzett a Nemzeti Zenedében. Bár saját zenekart alapított és rádiófelvételek készültek zenészi játékáról, hanglemezfelvétel a zenész Kalmár Tiborról nem készült, játékára csak azon kevesek emlékezhetnek, akik valamely szórakozóhelyen eltöltött vacsora élményéből merítkeznek.

1922-ig, magyar nóta-szövegírói pályafutásának 10. évéig csak mint szövegíró volt ismert. Később mint zeneszerző is egyre népszerűbbé vált, a nótairodalom 1920 utáni legszebb hallgatóinak szerzője címre joggal pályázhatott volna.

1938-ban a Zeneakadémián rendezték meg 25 éves szerzői jubileumát. Legutolsó szerzői estje 1944. jan. 16-án "Új melódiát hozott a ősz" címmel zajlott le. Pertis Pali zenekarának a kíséretével énekelték legnépszerűbb nótáit a kor kiváló előadói: Ráday László, Utry Anna, László Imre, Mindszenthy István és Orbán Sándor énekeltek, melyet a rádió élő adásban közvetített. Már ekkor tudott szívbetegségére a parádfürdői szanatóriumi kezelés sem hozott gyógyírt; azon a decemberi estén, mikor az orosz tankok körülzárták Budapestet és a főváros lakóinak egyre hevesebben dobogott a szíve a közelgő vész miatt, az 51 éves múlt Kalmár Tibor szívdobogása örökre elnémult.

Nótáinak témája elsősorban a szerelmi csalódás és a magány melankóliája, a nagy csalódásokon átesett, sokat tapasztalt ember elégiájának sűrítménye, de a korai pályaszakaszát jellemző tréfa és humor iránti érzéke a "Minek iszik az olyan", az "A jó isten tartsa meg a szokásom" és a „Minálunk minden csoda három napig tart” című, nagy sikerű nótájában visszaköszön, melyet rajta kívül csak Sebő Miklóstól hallgathatunk sziporkázó előadásban.

Legismertebb szerzeményei:

Nem adhattam soha semmit én még

Az én életemnek úgyse lesz jó vége

Hamvas fehér arcod, mióta nem látom

Mikor az est mesélni kezd (háborús dal)

Repülj, repülj, hétpettyes katicabogárka

Aki nekem mindenem volt

A lehulló falevelet

Új melódiát hozott az ősz

Volt egyszer, hol nem volt

Nagy kátyúban elakadt a szekér

Kidőlt keresztfának nem köszön már senki

Nem hiszem, hogy még egyszer is találkozunk vasárnap

A losonci kis erdőben

Kicsi napsugaram

Ha itthagysz is mindörökre

A szegedi sürgönypózna

Hogy mondjam meg néked, mennyire szeretlek

A megyének van egy rangos járása

A szeretőm dunántúli

Ha egy őszi estén

Túljutottam mindenen már

Megy a kocsi, porzik az út utána

Pongrác-Szervác-Bonifác

Volt egyszer egy koldusszegény

Ezen írás alatt 12 gramofonlemezre énekelt nótájából - Koltai László és Bordás Cecília klubtársunk, barátaim technikai segítségével – e napokban adok közre 4 felvételt kozmetikázatlan technikai minőségben, a saját gyűjteményemből. Valamennyi klubtársamnak kívánom, fedezze fel magának az énekes Kalmár Tibor előadói zsenialitását is, és tanuljon abból az egyszerűségből, amely zeneszerzőnket mint előadót is nagyszerűvé tette.

Budapest, 2011. május 20-án